Szobortalp nélkül – Könyv a hetvenöt éves Molnár Piroskáról

Külön szerencse – az ünnepelt főszereplőé éppúgy, mint a miénk, olvasóké –, hogy a kérdező, Bíró Kriszta, aki írói hivatása mellett Jászai Mari-díjas színésznő is, tökéletes érzékkel és bölcsességgel meghagyta a szöveget a maga csorbítatlan, élőbeszédszerű piroskaságában. Nem csiszolta túl tökéletessé a válaszokat, és kérdéseit sem az ájult hírességtisztelet, hanem a gyöngéd és hozzáértő pályatársi, baráti szeretet jegyében fogalmazta meg. Úgy, hogy a nyilvánvaló közelség, az érintettség ellenére mindig ügyelt a tapintatra is.

Az élettételekre osztott könyv felmérhetetlenül gazdag és változatos részleteiből, a figyelmet soha nem lankasztó epizódjaiból most azokat idézem fel, amelyek – a minden tételt megnyitó, varázslatos fényképek mellett – a leginkább megszólítottak engem, aki 1986 vége, közös Vers és dal a Várban estünk előkészületei óta, tehát csaknem negyedszázada ismerem és szeretem Piroskát. A hadiárvaként, özvegy édesanyjával, a nagy intelligenciájú „főzőasszonnyal” töltött kunágotai gyermekévekből két mozzanat különösen fontos. Az első a számomra sem ismeretlen házi szaloncukorkészítés igaz meséje, és annak csodálatos zárómondatai. Most, amikor közeledő karácsonyunkhoz a szeretet mellett sok-sok házi furfangra is szükségünk lehet, különösen érdemes figyelnünk ezekre: „Nagyon sokáig nem vettem észre, hogy nem igazi fenyőnk van, hanem egy napraforgószár, amibe bele vannak dugdosva a fenyőgallyak. Anyámnak nyilván nem volt pénze még kis fenyőre sem. Egyszer aztán nappali világosságnál észleltem, hogy ez egy napraforgószár. De azért ugyanolyan boldogság volt, mintha valódi fenyő lett volna.”

A másik ilyen, ugyancsak gyerekkori, de már a színészet irányába mutató emléktöredék filmekkel kapcsolatos. Köztük van egy máig varázslatos, 1958-as szovjet Anyegin-operafilm is, amelynek kései összefoglalása meghatóan gyermeki hangú: „Emlékszem, az Anyegin végén, amikor már az öregúr felesége a Tatjána, jön Anyegin, és Tatjána becsukja az ajtót, de még elmondja: igen, még most is magát szeretem, de nem csalom meg a férjemet. És becsukja az ajtót. Az ajtó egyik oldalán zokogott Tatjána, a másik oldalán meg Anyegin; szóval, az ilyen képekre hihetetlenül emlékszem.”

Az érthető anyai józanság vezényelte iskolaválasztás a szegedi közgazdasági technikumba sodorta a folyton olvasó, Kosztolányi versein zokogó, dunyhák alá könyveket spájzoló kislányt. Óriási szerencse, hogy magyartanára Csontos Magda, Ökrös László újságíró felesége volt. (László később, már pesti lakos korukban szeretett kollégám volt az Új Tükörnél, ahol ő olvasószerkesztőként dolgozott, s ahol én első rádiójegyzeteim egyikét éppen Molnár Piroskáról írtam.)

A „hóttreál” középiskola után a Színművészeti Főiskolán a tehetséges, de a fővárosban eleinte idegenül mozgó lány a nagyszerű, nemzetközi hírű és világlátott rendező, Pártos Géza osztályába került. Molnár Piroska igazi mesternek kijáró szeretettel emlékezik rá, a távolságtartó Sulyok Máriáról pedig megbecsüléssel szól. Harmadéves korától, édesanyja halálától egészen 1968-ig, Eötvös Péter zeneszerzővel kötött házasságáig családját a színésztársak jelentették. Pályakezdő korában Szegeden – ottani bölcsészéveim elején ennek magam is a tanúja voltam – Ajtay Andor partnereként fergeteges sikert aratott Hauptmann Naplemente előttjében.

A riportkönyvben sok minikönyv is feltárul előttünk: a Molnár Piroska és Eötvös Péter közötti bonyolult és megrázó, mára már gyakori közös munkákká szelídült kapcsolat finom, nem vádaskodó elemzése, a művésznő fájdalmas anyasága, egyetlen fia elvesztése. Továbbá a számára mindmáig becses pályatársak, köztük Hollósi Frigyes és Margitai Ági elsiratása vagy a csodálatos hangú, a színpadhoz szívbetegen is hű Pálos Györgyé. A tragédiák közé azonban – jó színészi érzékkel – vidám közjátékok is kerülnek, legyen az egy vacogtatóan hideg színészházi tél Kaposvárott, egy pörköltalap recept vagy éppen egy színpadi spárgabravúr…

Két momentumot mindenképpen fel kell még idéznem. Az egyik egy szép önvallomás a rádiózásról, amely Molnár Piroska, a magyar hangképzés, a szép magyar beszéd királynője számára termett feladat. Lássunk egy erről szóló részletet a könyvből: „A rádiózással hogy vagy, Piroska? – Tulajdonképpen már meg is elégednék azzal, ha csak rádióban kellene szerepelni, mert az egyáltalán nem okoz gondot. Nagyon jól blattolok, (a zenei hallása is kitűnő, énekhangja mindmáig szép – P. É.), azonnal átlátok öt sort előre… A hangomat tudom használni; modulatív, jó hangom van, ami a rádióban szintén előny. Van egy bizonyos fokú alapműveltségem, ezért akármilyen szöveget tesznek elém, nem jövök zavarba tőle. Tehát az egy igazi jó élmény, a rádiózás.”

Végül itt egy prózainak látszó, de nagyon fontos, a könyvben többször felmerülő kérdés és a rá adott válasz egy részlete: „Tapasztaltál olyat a pályád során, hogy divatba jönnek bizonyos alkatok vagy személyiségek? – Persze, aztán elmúlnak, aztán egyszer csak újra előjönnek. Egy időben csak a kicsi, vékony, nagy szemű naivákat tudták elképzelni fiatal lánynak a színpadon. Vagy a komika mindig egy kicsit kövérebb, mindig testesebb volt… Engem egyik skatulyába sem lehetett belegyömöszölni. Végül is ez volt a szerencsém. Amikor Ajtayval játszottam a Naplemente előtt-ben, szép, fiatal lány voltam. Akkor két éve végeztem a főiskolán, ahol még a dajkával vizsgáztam a Rómeó és Júliá-ban. Az osztályban teljesen más volt a pozícióm, mert Venczel Vera volt Júlia. Az volt a divat, hogy a Vera-féle alkatok játszhattak csak Júlia-típusokat. Miért ne lehetne Júlia magas, kerek vagy csontos? Ugyanolyan őrülten szerelmesnek lehet lenni evvel az alkattal is.”

Kaposvári évei emlékére és a rá jellemző segítőkészség elismeréséül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Molnár Piroska 2011-ben, Csiky Gergely jóságos nagymamájának (A nagymama, 1891) méltó utódaként létrehozott a fiatal színészek számára egy Nagymama-díjat. Az alapítvánnyal járó hercehurcák miatt ez a díj ma már nem létezik ugyan, de ő mindmáig maga a segítőkészség, a megtestesült együttérzés és szolidaritás. A Kvittek vagyunk pedig színháztörténeti kézikönyvnek sem akármilyen: a kötet végén minden szereplőről olvashatunk néhány eligazító sort.

(Molnár Piroska, Kvittek vagyunk. Beszélgetőtárs: Bíró Kriszta. Corvina, Budapest, 2020.)

Szöveg: Petrőczi Éva

Fotó: Fidelio; Corvina Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 1-jei Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.