Mi történik? – Falcsik Mari Remény című verséről

A klasszikus beszédmodor könnyed áthangszerelése elégikus-ironikus tónusokba joggal tette népszerűvé ezt a poétikai kultúrát. Amit Horváth Eve – maga is első vonalbeli költő – Az igazi időről (Jelenkor, 2019) írt, Falcsik Mari egész művészetére érvényes: „sajátos mintázatot mutat, hol a legteljesebb alanyi líra, hol a metafizikus költészet, kisebb számban pedig egy objektív, minimalista szemlélet keretében, ahol legfőbb poétikai szervező erővé a különböző nézőpontok paradigmái válnak”.

A sorsvadász (Jelenkor, 2010) a költő harmadik verseskötete volt. Egy nyolcsorost emelek ki belőle; példájául annak, hogy nemcsak az alanyi számvetés dalos szólamaira, de az emberen túli lények méltánylására is kész és képes ez a líra. (Kivált akkor, amikor a föld feletti földek irányába fordul a poézis figyelme.)

Remény

mi történik? apró zöld virágok
pöndörödnek meg valami ének
kél a kertben – hova lett az árnyék?
hol van a sár? mik ezek a fények?

szél kiabál kupolás magasból
hörren a rém fut vele az ördög
anyjuk hasán kinn a meleg ólban
mocognak az ázott kutyakölykök

A háromütemű tízes (4+4+2) sorok (melyekből trochaikus lejtést is kiérezhetünk), metrikailag egynemű, egyenletesen áramló szöveggé szerveződnek. Ez a népdalos ringás a kicsiny részletek észrevételezésébe archaikus nyugalmat komponál.

Mi történik a versben? A „mi történik?” kérdésre keres válaszokat a mű. (Mintha a Pilinszky-versek misszióját folytatná, melyek a történések mögötti igazságokra kérdeztek rá állhatatosan.) Árnyék és sár múlt idejét szembesíti az első strófa a kerti jelenetezés körülményeivel: „apró zöld virágok”, „ének”, „fények”; mindvégig bizonytalanságban tudva az eredetet, a miértet, az érdemi indokokat.

A második versszak léptéket és irányt vált, a horizontális helyzetfelmérést itt magaslati tájékozódás követi. A megszemélyesítés („szél kiabál”) átlelkesíti a környezetet; a „kupolás magas” templomok architektúráját idézi, s általában a természeti világ építettségét (teremtettségét) sugallja.

A szerzőre jellemző stiláris finomságok („hörren”, „mocognak”) színt, életet, beleérző elevenséget visznek a versbe; a motivikus rend eközben szakrális olvasati tereket nyit: a megfutó „ördög” a negatív energiák elillanását jelzi, a zárlat pedig – a másik értékpóluson, az „anyjuk” és a „meleg” jelölőkkel is – a születés misztériumára ocsúdik.

Pilinszky Apokrifjében „a kutyaólak csöndje” világvégi, baljós némaságra utal. Innen olvasva Falcsik Mari versében az „ázott kutyakölykök” a világvégét is felülíró – és archetipikusan Betlehemben megtörtént – mindenkori életkezdet részesei.

A hit, remény, szeretet evangéliumi jelszóhármasából a középsőt emeli fölirattá a szöveg. De a szélsők is átderengenek a verstudaton. Annál inkább, mivel éppen szemközt – a megelőző páros oldalon –, ha látszólag a szerelmet dicséri is, címével az ég földre születését ünnepli egy haláltáncokat idéző, de életre serkentő angyalhimnusz: „jaj szerelem! te embert bárhová / követni bátor angyal! / mögöttünk állj ha majd a hosszú éj / kiönt a téli földre / zajog a mély: bugyrában összenőtt / kórusban jó is rossz is / maradj közel virágunk angyalunk! / míg átkelünk e völgyön” (Karácsony).

Szerző: Halmai Tamás

Fotó: Máté Péter / Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.