Miniatűr hőstörténet – Simai Mihály Tavasz-haiku című verséről

Az idén kilencvenesztendős, Szegeden élő Simai Mihály nem csak a himnikus szövegáradások mestere. Kisformákban is képes költészeti misztikára. Például az alábbi háromsorosban (a Bárka folyóirat 2025/4. számából):

Tavasz-haiku
(in memoriam Hamvas Béla II.)

A virágzás
megszöktetett
Édenkert

A haikukban kötelező öt-hét-öt szótageloszlás helyett négy-négy-hármat találunk. Elvéti a formát a vers? Inkább formán túli szellemiséghez hű. Hiszen a címben szereplő évszakjelzet s a szövegben összeadódó természeti kép és gondolati eredetiség éppenséggel közelebb térül vissza e keleti versalakzat eszmeiségéhez, mint az abból csak a szerkezeti vázra figyelő, aforisztikus-epigrammatikus európai megoldások. (Avagy a haiku nyugati honosításának két, olykor érintkező útja ez: az alaki hűség és az eszméleti kapcsolódás.)

Alany–állítmányi szerkezet alkotja, de névszói stílusban szólal meg, azaz statikusságot kísért a mű. A két, azonos terjedelmű – de mély (veláris) hangzás felől a magas (palatális) felé alakuló – főnév („virágzás”, „Édenkert”) közé azonban befejezett melléknévi igenév („megszöktetett”) illeszkedik, ami dinamikát hordoz, ha múlt idejűt és bevégzettet is. És épp e közrefogott elem, a vers tengelye a közlés perdöntő részlete.

Az édenből kiűzetésnek vagy az éden elhagyásának a motívumával el-eljátszanak időnként irodalmi alkotások. Itt azonban a szöktetés mozzanata friss színt hoz e gondolatkörbe. Romantikus-kalandos hangulatot kerekítve, szinte szerelmes bátorságra utalva. De ki lehet a cselekvés szubjektuma? Angyalok? Emberek? Isten másik énje?

E jóleső titokzatosságot toldja meg egy másik mozzanat: nem magot, virágot vagy gyümölcsöt, hanem folyamatot – a virágzás eseményét szöktette meg valaki. Ezzel az emberi logikán – s talán képzeleten is – túlröppenő képzettel a költemény fogalmi, sőt filozófiai (avagy teológiai) síkra emeli a mondottakat. E légies-meditatív hajlammal is az alcímben megnevezett Hamvas Bélára emlékezik és emlékeztet. S még egy sugallatot színre visz: innen olvasva ugyanis a paradicsomi idill, a mennyországi véglegesség sem beállt rend, hanem zajló öröm, történő boldogság. Az elevenség metaszintje.

A verset nem zárja pont. Nyitva áll, szabad térbe hív.

Akárha – mint a jelentős költészetnek általában – módjában állna, de még kivár, mielőtt a teljes édent világunkba szökteti.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.