Pilinszky János: Csontváry olvasásakor

Különös örömben volt részem az elmúlt napokban: Csontváry-képek közt olvashattam a nagy magyar festő idáig még publikálatlan önéletrajzát.

– Milyen a kézírása? – fordulok barátomhoz, aki kitűnően ért a grafológiához. Tudom, a kérdés nem éppen a legpéldásabb, személyes titkok és megnyilvánulások felől faggatózni – zseniális művek árnyékában. Hiszen a grafológia is olyan háló – Németh László szavával –, amiből épp az aranyhalak úsznak ki.

Barátom fölteszi szemüvegét, s látom rajta, hogy próbál becsületes választ adni:

– Hogy milyen? Fantasztikus: elsőrendűen akarati ember írása. Akadnak benne primitív jegyek, s szomszédságukban egy-egy magasrendű, zseniális kombináció.

A szálkás betűkről a képekre nézek, a Magányos cédrusra. Mit mondhat ezután bármiféle íráselemzés? S mégis, minél nyilvánvalóbb e kép csodája – hisz a megnyilvánulás a lényege –, annál titokzatosabb is. „Nyílt titok” – ahogy Goethe mondotta a remekműről. Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

*

Csontváry zseniális festő volt – de emberi egyénisége nem olyan mély, mint a hasonló megszállottsággal, s ugyancsak az elmebaj határán alkotó Van Goghé. Írásai se érnek fel Van Gogh leveleivel.

Spirituális művész, de nem vall egyetlen tételes vallást sem magáénak. Sajátos panteizmusa bűvöletében él – annak prófétája, sőt remetéje. Vajon hogy látta önmagát?

*

A harminc gépelt oldalnyi önéletrajz csodálatosan indul. A gyermekien regisztráló mondatok telve érzékletességgel, zseniális finomsággal, plaszticitással. De ahogy előre haladunk, s közeledünk benne a jelenhez, mintha az élet színeit elszívnák a megvalósult képek – az írásmű kiszikkad, s az élet helyét torz mániák foglalják el.

Az önéletrajz első disszonáns momentuma viszont épp a leghíresebb, legelhatározóbb pillanaté. A patikus Csontváry egy napon égi szózatot hall, mely arra jelöli ki őt, hogy Raffaelnél különb képeket alkosson, s ezáltal magasabb rendű életre hívja az emberiséget.

A mánia és a művész egyetlen közös pillanatban születik meg benne, s e különös egybeesésről – sajnos – az önéletrajz se árul el többet, megvilágítóbbat. Ettől kezdve a festészet lesz mindene – s maradék erejéből ezentúl mintha csak jobb-rosszabb mániákra futná. Az önéletrajz elszíntelenedik, bár hallatlan tevékenységről ad számot. Tíz lázas esztendőről, mit még külön fölfokoz a lázas témakeresés. Ebben az időben Csontváry örökösen úton van: a Szentföld és a Magas-Tátra, Görögország és Taormina között cikázik. Utazik és fest, oly tökéletes lemondásban és szegénységben, mint a hajdani sivatagi remeték. Önéletrajzát olvasva, mélységes hitem, hogy ekkortól már csak egyetlen nyelvet beszél: a festészetét.

*

Tíz év gigászi erőfeszítése után úgy érzi, teljesítette küldetését. Párizsban és Pesten kiállítást rendez, s nem akarja tudomásul venni, hogy a várt siker elmarad: a próféta szava pusztába vész. Szellemén azonban – a kudarc biztos jeleként – eluralkodik a görcsös állapot, a kigúnyolt próféta merevgörcse. A hanyatlás, a kimerülés szomorú alkonya ez már: a rögeszmék kicsinyes éjszakája, képek nélkül, világosság nélkül. Önéletrajza már ebben az időben születik, s két bizarr tanulmánya is. Ki lehet zseniális ember az egyik címe, mely már maga is elárulja a nagyzásba menekülő szenvedést. Néhány gyönyörű mondat azonban még ebben a tanulmányában is akad. Mindjárt az első. Ki lehet zseniális ember? S a válasz rá: „Aki soron van.” De néhány oldallal odébb már ilyesmit olvasunk: Ki nem lehet zseniális ember? „Aki iszik és dohányzik.” Igen, ez már csak szomorú!

Különc lélek volt, de nem a különcségéből táplálkozott, hanem szinte érintetlen tisztaságából, szentekre emlékeztető akaraterejéből. Tehetsége a detektoros rádiók kristályára emlékeztet. „A nagy tehetségek nem nagy egyéniségek – írja Eliot –, hanem rendkívüli médiumok.” Csontváry mint valami tiszta kristály, fogta föl és sugározta ki magából a világot: a mondhatót és a mondhatatlant.

Írásai lényegesen alacsonyabb szinten tükrözik zsenijét. De mint festészete „mellékletei”, mégis értékes dokumentumok, ha nem adnak is kulcsot ritka művészi-emberi titkának közelebbi megértéséhez. Legfeljebb megerősítenek bennünket abban a hitünkben, mit képei oly hallatlan erővel sugallnak: hogy e nagy életmű szinte egyedül a lelki összeszedettség, zseniális koncentráció csodája.

(Új Ember, 1962. december 16.)

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír