Szavakból kiszabadított fény – Simon Adri Fényjárat című kompozíciójáról

Simon Adri Fényjárat című verses triptichonja (az Ambroozia internetes folyóirat 2025/5. számából) szép példa arra, hogy egy eszköztelennek tetsző versnyelv a tisztaság, letisztultság miféle energiáit képes magába gyűjteni. A járat szó kétértelműsége (1. útvonal, kivájt átjáró; 2. menetrend szerinti közlekedés egysége) a tárgyi statikusság és az elvont dinamika kettősségével utal a versközlés lényegi vonatkozására: a látszólagosan kevéssel megelégedés hegyeket mozgató tudományára. Mindebben az „elég” a kulcsszó. Az önsegítő kvázipszichológiák lankadatlan népszerűsége idején kifejezett időszerűsége is van ennek az időtlenül bölcs belátásnak. A kompozíció első részét másolom ide:

Kisfény

nem kell ma fénylenem
elég, ha nem alszom ki 

egy szikla alatt is lehet
valami lassan lélegző derű

mint mikor a föld épp csak párát emel
nem köd még, nem felhő –

nem kell felemelnem a világot
az is elég, ha nem húzom le

mint amikor valaki
csendben elrak egy kanalat
a csurgatóról

Az emlékezetesen szokatlan cím Kemény István Kishit című kortárs klasszikusát, ezt a kishitűséggel le(-nem-)számoló számvetést idézi: „A te virágaid / mind vadak, de / én se leszek már / szelíd és senki, / virágozz vadul / tovább, Kishit, / én meg rohanok / újjászületni. […] Jöjjön csak, aminek / jönnie kell, / aminek dőlni, / dőljön, / a biztosaknál / legalább eggyel / több dolgok vannak / égen, földön.” Látni valóan közös a két költeményben a személyiség önképének sorsfordító átalakulása – vagy inkább átalakítása.

Más vetületekben Pilinszky Jánosig villan el a szöveg eszméleti rendje. Egyfelől az „elég” (a megelégedés) öntudatos alázata az Elég című vers fáradtabb tónusát juttatja eszünkbe: „Elég, igen, egy kéz elég amint / megkeveri a kávét, vagy ahogy / »visszavonúl a bemutatkozásból«, / elég, hogy elfeledjük a helyet, / a levegőtlen ablaksort, igen, / hogy visszatérve éjszaka szobánkba / elfogadjuk az elfogadhatatlant.” De míg Pilinszky a vereségre berendezkedett – és földi irgalmaknak kiszolgáltatott – kreatúra léthelyzetét írja körül, Simon Adri az alanyi elhatározás csöndes szépségét fogalmazza verssé. Másfelől a kanál versvégi képe is előhív egy Pilinszky-művet, a földi és égi hazák egyívású otthonosságának létélményét: „Mindíg az elhányt bádogkanalat, / a nyomorúság lim-lom tájait kerestem, […] Mindíg, / mindíg is hazavágytam” (Egy szép napon). Pilinszky sorai az esettség színterein keresnek valahai édeneket, a Simon-szöveg a banális hétköznapok banális boldogságát ajánlja figyelmünkbe.

Érdemi kontextusokban találja meg tehát a helyét a Kisfény, s nem is érdemtelenül. A nemcselekvés új embert érlelő keleti filozófiája és a legyen meg a te akaratod keresztény alapvetése ér össze ebben az esendőség vállalására ösztönző – és ezzel az önbüntetés hübriszétől is eltanácsoló – műben.

A vershármas folytatása is ezt a szándékrendet viszi végig. Mégpedig a célra tartó visszaszámlálás logikája szerint, hiszen – a hasonló terjedelem mellett – az első darab öt, a második négy, a harmadik három strófára tagolódik. A Szélcsatorna a mozdulatlanság szakrális toposzával indít: „ma elég nem mozdulnom / csak hagynom, hogy a szél lassan / betemesse a hangom”; a Hidegárny nyitánya a benső vidékek föltérképezését vázlatozza: „ma elég ülnöm az ablak mellett / és figyelnem, hogy a fény / nem ér el idáig” – miközben „az elnyújtott várakozás / törékeny mozdulatlansága” adja a vershelyzet mentális origóját.

A költő jobbadán a lazán költött, jambikus-rímes strófaformák világát bővíti életművében. Ezért is figyelemre méltó ez a szabadverses füzér, a szavakból kiszabadított fény poétikája. Hegyi Botos Attila versszavaival: „Azúrt szüretelni” (Azúrlépcsők) érkeznek közénk Simon Adri legszebb versei.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.