Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj – Megjelent Király Sándor hajléktalan költő verseskötete

A szerzővel Kepe Róbert, a Fedél Nélkül újság munkatársa és Bocskor Bíborka énekesnő és dalszerző beszélgetett. Utóbbi felidézte, hogy Király Sándort a „Vissza közénk” program kapcsán ismerte meg, a Golgota Szeretetszolgálattal és a Pálferi Karitásszal közösen segítettek 2018-ban három, a társadalom által hajléktalannak „definiált” embertársuknak. „Megismerhettem mély érzéseit, érzékenységét és a hihetetlen tudatosságot, ami nagyon szépen és szabadon működteti lényét, életbeli stációiról is informál az írott és a beszélt szavak szintjén is.” Bocskor Bíborka elmondta: Sándorral kezdettől fogva kölcsönösen nyitottak voltak egymás élete felé. Verseiben az a szép különösen, hogy „igen erősen” megírt költemények, mintha az élmény és a tapasztalat révén megtisztultak volna, tükrözve szerzőjük lelkivilágát. „Sándorban érzek egy nagyon vonzó tisztaságot, olyan, mintha már ebben a földi életben végigmenne kicsit a purgatóriumon, és így katalizálódik a lelke.”

Király Sándor ifjúkora óta ír verseket. Mint elmondta, 2017-ben beadta egy versét a Fedél Nélkül művészeti pályázatára, és harmadik helyezést ért el. Hihetetlenül jó érzés fogta el, amikor életében először nyomtatásban láthatta viszont az írását. Ekkor eldöntötte, hogy versei egy részét publikálni fogja, és a kiadott kötetekkel a Fedél Nélkül lapterjesztőit szeretné támogatni.

Bocskor Bíborka felolvasta a Lelkünk apokalipszise című verset:
„Elmúltak a tettek, nincsenek vágyak, lelkünk is már csak egy haldokló virág.
Nem várunk jót, s tőlünk sem várnak, többé nem mondunk egymásért imát,
Eredetünk homály fedi, ezért lettünk, árnyak,
így éljük meg lelkünk apokalipszisát.”

A Sorstalanság című versében Király Sándor így fogalmaz:
„Mikor majd nem lesz mellettem senki,
És a feledés homálya emészti nevemet,
A Sárban fetrengve nem tehetek semmit,
Tolvajok fosszák ki üres zsebemet!...
Törött gallyak boglyája legyen a koporsóm,
Hordjon el a szél innen messzire.
Névtelen sírkövem legyen meg nem értett sorsom,
Ne élesszen könnyeket, ne fájjon érettem senkinek szíve…” 

Derültség fogadta egy néző kérdését: „Életed vidámabb részéről van-e szándékod verset írni?” A költő így válaszolt: néhányszor megkapta már ezt a kérdést, ami jogos. Az írás azonban nem irányított dolog. Tény, hogy nem írt sok örömteli verset, de ez nem jelenti azt, hogy ne élt volna meg vidám pillanatokat. Ez a mostani esemény is rendkívüli öröm számára. Arról tud azonban csak verset írni, amire belső indíttatást érez. Nagyon sok vers születik úgy, hogy ki akarja kiáltani magából a világba a fájdalmát. Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj. Válaszul idézte Charles Haddon Spurgeon 19. századi angol baptista prédikátort: „A megosztott öröm kettős öröm, a megosztott teher feleannyi teher.” „Nyilván szeretnék majd a nagy örömben is osztozni másokkal. Igyekszem” – tette hozzá.

Kepe Róbert kifejezte reményét, hogy Király Sándor mély érzései, a vele történt dolgok megélése mindnyájunknak segítenek abban, hogy a saját krízishelyzeteinken könnyebben túljuthassunk.

A kötet szerzője elmesélte, hogyan került kapcsolatba a Fedél Nélkül című újsággal, amelynek rendszeres szerzője, a versek publikálása mellett interjúkat is készít. Az említett 2017-es esztendőben a hajléktalanság második szintjének állapotát élte, önkéntes száműzetés volt ez a részéről. Ki akart szakadni a züllött életet élő baráti társaságából, mert úgy érezte, lehúzzák őt. „Legtöbbször sikerült lerántaniuk magukhoz.” A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Miklós utcai Integrált Hajléktalanellátó Központjában kért és kapott menedéket, most is ott lakik. Nem állítja, hogy üres lélekkel, de rengeteg fájdalommal, gonddal jelentkezett náluk, immár harmadik alkalommal. A segélyszervezet munkatársai ajánlották figyelmébe az alkotói pályázatot is. Így került kapcsolatba a Fedél Nélküllel.

A hogyan tovább kérdésére Király Sándor azt válaszolta: nem akart bűnvallomást tenni ezen a szép estén, de ha már elhangzott a kérdés… Sokat gondolkodott mostanában a jövőjén, milyen irányba induljon. Mit kellene tennie ahhoz, hogy az életét rendeltetésszerűen használja, az töltse ki végre, amiért született? Úgy látja: konkrét választ erre csak nagyon kevesen kapnak. A költő nem titkolta a kábítószertől való függését. Éveken keresztül használt egy nagyon erős pszichoaktív szert, a már említett baráti társasággal együtt. Több mint egy évig tiszta volt, de amikor már azt hitte, hogy végleg maga mögött hagyta ezt a rémálmot, néhány héttel ezelőtt újra megbotlott. Ekkor rádöbbent, hogy segítséget kell kérnie. Beutalója van Ráckeresztúrra, a Református Egyház Rehabilitációs Központjába. Néhány héten belül kell bevonulnia, egy évet vállalt, hogy eltölt ott. Erős benne az elhatározás, hogy végigcsinálja, mert szeretné magában felépíteni azt a biztos falat, ami megvédi az elgyengülésektől, attól, hogy engedjen a kísértéseknek. Király Sándor előretekint: ha már elég erősnek érzi magát, csatlakozni szeretne egy misszióhoz, és ahová sodorja majd az élet, ott szeretné hasznossá tenni magát mások számára. Létezik Budapesten az Apróka Fejlesztő Ház, ahol sérült gyerekek rehabilitációjával foglalkoznak, ott nagyon szívesen dolgozna. Mivel nincs se felesége, se gyereke, ez testhez álló feladat lenne számára.

Király Sándor úgy érzi: meg kellett látnia magát a gödör alján ahhoz, hogy ráébredjen, innen csak a romlásba vezet az út. Újra fel kellett építenie magát, amihez komoly segítséget kapott Bocskor Bíborkától, a Máltai és a Golgota Szeretetszolgálattól, a Pálferi Karitász önkénteseitől.

Azt, hogy nem csak szomorú verseket ír, a költő maga bizonyította be, amikor a bensőséges hangulatú kötetbemutató végén felolvasta A természet bölcsessége című költeményét, mely így zárul:

„A vén Duna partját járva
Merengek a békés tájra…
Majd miként az időt vitte tőlem sebes szárnya,
Úgy suhan minden apró nesz a csend fogságába.
Köröttem is megállt a szél, mintha valamit várna,
Békével takar be az égbolt csodaszép látványa.
Jó néha csak úgy lenni, s nem gondolni másra,
Hálát adni, a nagyvilágot szépnek, jónak látva.
Érezni a gondoskodást, hogy nem vagyok árva,
Elmerülni a szeretet örök forrásában.”

Lelkileg-szellemileg szétszabdalt világban élünk, sokfelől szinte ránk erőltetik a reménytelenség állapotát, elég csak az újságok címlapját elolvasni. Az, hogy ez a kötet megjelenhetett, élő cáfolata annak, hogy ne lenne okunk az örömre. Sokak összefogása kellett ehhez, és persze legfőképpen Király Sándor önmagába vetett hite, az, hogy nem adta fel, kiírta magából a fájdalmát, ami sokak fájdalma is, és így paradox módon a reményt is sugározza mások felé: soha nem lehetünk olyan mélyen, hogy ne lenne esély a felemelkedésre. Verseskötetét elolvasva bátran állíthatjuk: a magyar költészet olyan, mint a brazil foci, kimeríthetetlen kincsesbánya.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír