Szigeti nyitány a Jussen testvérekkel

Műfajilag sokszínű, teljességre törekvő programjának kezdettől részei a nagy szimfonikus zenekari hangversenyek is, amelyek az utóbbi években nemegyszer világhírű hangszeres szólisták fellépésével társultak. A hangtechnikai fejlesztések eredményeként a mikrofonos erősítés mind javuló minősége lehetővé teszi, hogy ebben az óriási – természet- és városzajos – térben olyan produkciók is megvalósulhassanak, amelyek egyébként a házi muzsikálás intim világát, de legalábbis a koncerttermek akusztikai biztonságát igényelnék. A szigeti kihívásokkal világsztár hangszeresek szembesültek: Yuja Wang, Hilary Hahn, Nigel Kennedy, Nicola Benedetti. A Nemzeti Filharmonikusok rendszeres margitszigeti szereplése még Kocsis Zoltán vezetése idején indult. Immár tizedik alkalommal vállalták a klasszikus zenei évadindítást, ezúttal, június 5-én, Kesselyák Gergely vezényletével.  

Erkel fegyelmezetten emelkedett Ünnepi nyitánya után Mozart kétzongorás Esz-dúr versenyműve hangzik el a hilversumi születésű holland testvérpár, a huszonnyolc éves Lucas és öccse, a huszonöt felé közeledő Arthur Jussen előadásában. Korunk művészei, kölyökképűek, lazák. Jóllehet szívesen hangsúlyozzák önálló művészi karrierjük fontosságát, a kézenfekvően kialakított brand mégis elsősorban kettejükről szól, ahogy erről a minden kontinenst érintő koncertmeghívásaik és gyarapodó közös lemezeik is tanúskodnak. Jan Wijn növendékeit egy éven át otthonában tanította a portugál zongoristalegenda, Maria João Pires, de a fiúkra bevallottan erősen hatnak a nagy orosz pályatársak, Sokolov, Volodos és Matsuev is. Érdekesség, hogy a hegedűs Anne-Sophie Mutter sokáig tartott ifjúsági rekordját felülírva Arthur lett a legfiatalabb művész, akivel a Deutsche Grammophon szerződést kötött: első, 2010-es, Beethoven-szonátákat tartalmazó, platinaminősítést elért lemezük kiadása idején még csak tizennégy éves volt. A Margitszigeten megszólaló Mozart-mű – két másik concerto társaságában – szerepel azon a felvételen, amelyet a fivérek 2015-ben Sir Neville Marriner dirigálásával, az Academy of St Martin in the Fields zenekarával készítettek el.

Nem hiszem, hogy megfontolt szerepjátszók lennének; úgy tűnik, a testvéri köteléken és az általuk művelt zene szeretetén túl a lelki rokonság is hozzájárul Lucas és Arthur rokonszenves művészi szimbiózisához. Persze óhatatlanul van valami kimódolt az ilyen közös pódiumi szereplésben. Ahogy öltözködésük „ikres” összehangolása, úgy eltérő egyéniségük ugyancsak külső jegyekkel történő tükröztetése is a kialakított imázs része lett. A divatosan belőtt séró Lucas esetében afféle eltökélt sportemberre, irányító focistára, Arthurnál lobogó, lánglelkű művészre „hajaz”. Szinte lámpaláz nélkül, vagy azt jól leplezve, természetes mosollyal lépnek színpadra, kedélyes gesztusokkal kommunikálva egymással és a karmesterrel. A zenekari bevezető alatt a zongora mellől még egy gyors terepszemle, felmérő körbepillantás a szélesen elterülő nézőtérre, aztán marad a zene: a már ki tudja, hányszor megszólaltatott Mozart-opus. A fivérek láthatóan élvezik ezt a huszonöt perces, könnyed művet, a közös játékot, de komolyan veszik. Nem rutinból zenélnek, az egymásra koncentráló, jelző biccentések, a nehezebb belépéseknél a dirigens intéseinek figyelmes, bizalomról árulkodó követése tökéletes összpontosításra utal. Nem gondolnánk, hogy efféle „kamarazenélés” működhet a szabadtéren, de a hozzáállás és a hangzás minősége eloszlatja a kétségeket. Meglepetés, hogy e fesztiválközönség avatott koncertlátogatókból áll, senki sem tapsol bele a versenyműbe. Az Andante sajátos próba elé állítja a szólistákat, mert a távolból, talán a pesti oldalon horgonyzó hajóról vagy egy Duna-parti szórakozóhelyről áthallik a „duc-duc”. A legrosszabbkor előtolakodó zajhulladék minden tekintetben e lassúbb, bensőséges tétel ellentéte. A Jussen testvérek azonban profik, nem jönnek zavarba, nem zökkenti ki őket a beszüremlő idegenség. Látszólag tudomást sem vesznek a pódiumon túli külvilágról, az újraéledt Budapest más régióiból érkező hangokról, az itt kialakuló stílus- és ritmuskavalkádról. A Rondó felszabadult örömzenélése után a „jelenbe” visszatérve, ismét két trendi ifjú művész hajlong a színpadon külön-külön és bajtársiasan összekapaszkodva. Lelkesen, lezserül, olykor cinkossággal egymásra mutogatva, ahogyan a lemezborítókhoz, interjúkhoz és reklámanyagokhoz rendre „beállítják” őket. De ez a kép nem hamis, emberi és zenei őszinteségükben az elhangzottak után nincs okunk kételkedni.

A rövid átállási szünetet követően, Mozart után – meg persze amúgy is – Carl Orff Carmina Buranája robbanás, zenei cunami a Margitszigeten. Kesselyák Gergely elképesztő tempót diktál, hatalmas energiákat szabadít fel; a Nemzeti Énekkarral és az Operaház Gyermekkarával kiegészült Nemzeti Filharmonikusok a legjobb formájukat hozzák. A szólisták jobbára megbirkóznak kényes szólamaikkal. A beugró bariton, Bátki Fazekas Zoltán küzd a legjobban. Tényleg minden technikai fogást bevet, hogy hol áttetsző tenoros tónusban, választékos latin kiejtéssel, hol erőből megfújva vagy éppen fejhangon, de valahogy megszólaljanak a kíméletlen, énekesnyaggató komponista által kottába írt képtelenségek. Szappanos Tibor jól adja a kapatos kántálást, Molnár Ágnes pedig a tiszta érzelmet, az éterit. Még úgy is, hogy éppen az ő színpadra lépésétől söpörnek végig téves zivatarriasztást adó szélrohamok, mindent beterítve a nyárfák szöszével. A katolikus Orff életigenlő profán oratóriuma ezúttal is alaposan felrázza a publikumot.

A hangulat jó ajánlásként szolgált a nyári kínálatban szereplő többi klasszikus indíttatású produkcióhoz: Bizet Carmenjétől, Hervé Koubi Odüsszeiáján, a Mozart 230 „filmzene koncerten”, a Verdi-gálán és Sergei Polunin Raszputyinján át az augusztus 20-án visszatérő nemzeti operáig, a Bánk bánig.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Margitszigeti Színház 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.