A ferencesek szolgálata a középkori és újkori járványok idején

Megszentelt élet – 2022. november 13., vasárnap | 12:52

Bár a ferences rend nem betegápoló rend, tagjait mégis ott találjuk azok között, akik a középkori vagy az újkori járványok idején a betegek testi-lelki szolgálatába álltak. P. Varga Imre Kapisztrán OFM tanulmányában arra a kérdésre keresi a választ, honnét is ered a rend e magatartása, és hogy milyen konkrét példákat látunk a történelem folyamán erre.

A ferenceseknek a fertőző betegekhez való hozzáállását döntően befolyásolta alapítójuk példája. Szent Ferenc számára a leprásokkal való találkozás, majd azok gondozása több volt, mint alázatossági gyakorlat. Végrendeletében megtérésének egész folyamatát és szerzetesi életének kezdetét ebben az egy epizódban foglalja össze, és így ír: „Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogyan kezdjem el a bűnbánattartást: Míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére. Utána egy kevés ideig még vártam, azután elhagytam a világot.” (Végr 1–3.) Mindezt közvetlenül halála előtt írta, és ez jelzi, mennyire fontos volt számára ez az élmény, a legendák alapján pedig azt mondhatjuk, hogy a későbbiekben a leprások ápolása szinte megtérésének újraélese volt. Ismeretes, hogy amikor Ferencnek Rómában kellett megszállnia, többször is igénybe vette a Laterántól nem messze működő leprás kórházat, ahol a betegek gondozásának fejében megszállhatott. A Perugiai Legenda, de más életrajz is nagy természetességgel ír arról, hogy a testvérek éppen nem használatos lepráskórházakban laktak. Ebben nemigen találnak semmi különöset (ld.: Leg. Per. 23.). Bonaventura pedig a Legenda Maior első fejezetének egyenesen a csúcs eseményévé teszi Ferenc találkozását a leprással és azt követően Krisztus megjelenését.

Ennél azonban jóval többről van tudomásunk. A meg nem erősített regula 8. fejezetében ezt írja: „A leprások nyilvánvaló szükségében a testvérek az ő számukra kérhetnek alamizsnát” (1Reg 8,10). A 9. fejezetben pedig: „Örülniük kell tehát, ha alacsonysorsúak és megvetettek, szegények és félkegyelműek, betegek, leprások és útszéli kéregetők közt forgolódhatnak” (1Reg 9,2). A meg nem erősített regulának ezekből a kitételeiből és a következő idézetekből a ferencesség kutatói arra következtetnek, hogy legalábbis a rend kezdetén mintegy novíciátul szolgált a leprások ápolása. Ezt igazolja Celanói Tamás is, aki azt írja a szentről a halála előtti időszakban: „Égett tehát a szertelen vágytól, hogy újra elölről kezdhesse pályáját… Újra vissza akart térni a leprások ápolásához, mint azt hajdan tette” (1Cel 103.). A tökéletesség tükre pedig így ír: „Ez volt az oka annak is, hogy a rendalapítás kezdetén megkívánta, hogy a testvérek a bélpoklosok kórházaiban vegyenek szállást és ott szolgáljanak a betegeknek.” (A tökéletesség tükre 44.) Hogy ez így is volt, elég utalnunk a Leg. Per. 22-re, A tökéletesség tükre 58-ra.

Ebben az első ferences generáció is követte alapítóját. Jordanus krónikájában említi, hogy a Német Birodalomba érkező első ferences testvérek először leprozóriumokban telepedtek meg. Jordánus állításainak valóságtartalmát teljes egészében elfogadja Luciano Canonici, a Dizionario Francescano „Lebbroso” szócikkének szerzője. Így azt is, hogy Erfurtban a leprások papjának kúriájában szálltak meg, és hogy a Jordanusszal odaköltözők közül négyen novíciusok voltak. Ebből kiderül, hogy ez így maga volt a német novíciátus egy része, ami lelkiségében tökéletesen megfelelt Szent Ferenc kívánalmainak. Szent Ferenc életének forrásaiból kiderül, hogy nagyon sok helyen és esetben szolgáltak a ferencesek leprásoknak. Ezek: Borgo San Sepolchro (2Cel 98; Szt. Bonaventura, Legenda Maior 103.) Rossa mellett San Tomaso és Santa Maria, továbbá Trevi és Bovara (Leg. Per. 23; A tökéletesség tükre 59), és nem határozható meg pontosan a Fioretti 25. fejezében említett hely. Mára már sikerült lokalizálni az Assisi környéki leprozóriumokat is: Santa Maria Maddalena és a San Rufino dell’ Arce Rivo Torto mellett, a San Salvatore delle Pareti pedig Assisi és a Porciunkula között félúton.

Nem nagyon ismert, hogy 1218-ban Valnerinában maga Szent Ferenc alapítja (vagy kifejezetten az ő számára alapítják) meg a San Lazaro del Valloncello ispotályt, egy olyan ferences házat kápolnával és ispotállyal, ahol leprásokat, köztük a leprával megfertőződött ferences testvéreket is ápoltak.

Hogy mennyire benne volt ez a rend gondolkodásmódjában és érzésvilágában későbbi korokban is, nem csak Manzonitól tudjuk. A leprások és általában a fertőző betegek ápolásában való részvétel Szent Ferenc halála után azért is fontossá vált, mert a ferences mozgalom nagyon hamar megváltozott körülmények közé került, és nemegyszer megkérdőjeleződött, vajon hűséges maradt-e alapítójához, annak eredeti elképzeléséhez. Ha a rendnek ezt a tevékenységét nézzük, akkor azt kell mondanunk, igen, minden korszakban Szent Ferenc szellemiségének megfelelően cselekedett.

Az írás eredetileg a Jel lelkiségi, közéleti és kulturális internetes portálon jelent meg, teljes terjedelemben ITT olvasható.

Forrás és fotó: Jelújság.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria