Akik nem menekültek el Algériából – A vértanú tibhirine-i szerzetesek írásaiból

A több mint 40 milliós Algériában a lakosságnak csupán egy tízezred része katolikus. Az algíri érsekség mellett az országban mindössze három püspökség van.

Christian, Luc, Célestin, Michel, Christophe, Paul és Bruno. Ők az a hét szerzetes, akiket az 1996. március 26-ról 27-re virradó éjszakán az Atlasz hegységben álló ciszterci rendházban élő kilenc szerzetes közül elraboltak. Holttestüket, pontosabban csak a levágott fejüket néhány héttel később találták meg. Haláluk körülményei mindmáig ismeretlenek.

Szabályos, szokványos közösségi életet éltek, de rendkívülivé tették ezt az életet. Mindegyikük más és más lelki utat járt be, volt, aki kézművességgel, volt, aki beteggondozással foglalkozott, volt, aki költeményekben adta át Krisztussal kapcsolatos élményeit, volt, aki az imádkozásban és az Oltáriszentség imádásában teljesedett ki. Ránk maradt örökségük azonban egységes, a közösség öröksége, ahogyan róluk szólván ezt Ferenc pápa is hangsúlyozta.

A polgárháborúba süllyedt Algériában a kilencvenes években a fegyveres iszlamista csoportok több ízben felszólítottak minden külföldit, hogy hagyja el az országot. Ultimátumuk lejártával sorra kezdték gyilkolni őket. 1993 decemberében tizenkét horvát állampolgárt öltek meg, egészen közel a tibhirine-i monostorhoz. Pár nappal később, karácsonykor betörtek a rendházba is, ahol Christian testvérrel tárgyaltak, majd elmentek, de megígérték, hogy visszajönnek. A szerzetesi közösség úgy döntött, hogy a figyelmeztetések, fenyegetések ellenére együtt maradnak, nem hagyják el veszélyben levő barátaikat, és hűségesek maradnak Isten hívásához. Előre megbocsátottak támadóiknak. Ezután írta meg Christian testvér spirituális végrendeletét.

Luc testvér a beteggondozóban

Christian testvér tudta, hogy végzetüket vagy bukásnak vagy naivitásnak fogják értékelni. Ő hidakat akart építeni, a békét hirdette, és azt vallotta, hogy a törésvonalakban mindig megvan Krisztus keresztjének a helye, a szerzeteseknek pedig ott kell lenniük, ahol a keresztre szükség van. Fájt neki, ha arra gondolt, hogy esetleges meggyilkolásáért az egész algériai népet vádolják majd, megkülönböztetés nélkül. Végrendeletében megbocsátott gyilkosának, és így szólt hozzá:

„És neked, barátom, aki ott leszel az utolsó percben, a te számodra is kérem a megbocsátó irgalmat, és azt, hogy megadassék nekünk, boldog latroknak, hogy a paradicsomban találkozzunk, ha Isten, mindkettőnk atyja úgy találja jónak. AMEN! Insalláh!”

Egy-egy kis részletet közlünk mindegyik vértanú szerzetes írásbeli hagyatékából, naplóikból, leveleikből, elmélkedéseikből.

Luc testvér

„Az Üdvözülés a másik emberből árad reánk. Számunkra ők jelentik Isten jelenlétét, amely az életre szólít. A Hit azért lehet a megmentőnk, mert tekintetünket a másik ember felé fordítja, azaz olyan kapcsolatot teremt, amely kiszakít bennünket halálos magányunkból.” (Az imakönyvében talált kézírásos jegyzet.)

Paul testvér

„Mi marad néhány hónapon belül az algériai egyházból, struktúráiból, láthatóságából, az őt alkotó emberekből? Kevés, valószínűleg nagyon kevés. Mégis hiszek abban, hogy a Jó Hír el van vetve, a mag kicsírázik. […] A Szentlélek dolgozik, az emberi szívek legmélyén működik. Álljunk készen, hogy hatni tudjon bennünk az imádság által és azáltal, hogy minden testvérünk számára szerető jelenlétünket kínáljuk.” (Levél, 1995. január 11-i keletezéssel.)

Michel testvér

„Mártír, mennyire kétértelmű itt ez a szó… Ha történik velünk valami – nem kívánom, hogy történjen – akkor azt itt, mindazon algériaiakkal szolidárisan, közösen akarjuk megélni, akik már életükkel fizettek, szolidaritásban mindezekkel az ártatlan ismeretlenekkel… Úgy tűnik nekem, hogy aki a kitartásban segítségünkre van, az Az, aki hívott bennünket… Mély csodálat tölt el: Isten megerősít minket veletek (az algériai néppel) Krisztusban, és felken minket. (Levél egy szerzetestársához, 1994. május.)

Christophe testvér

„A mai napon azt a kegyelmet kérem Tőled, hogy szolgálhassak és életemet adhassam itt, váltságdíjul a békéért, az életért… Jézus, vonj be engem keresztre feszített szereteted örömébe.” (Naplóbejegyzés, 1995. július 25.)

Christian testvér

„Ha egy napon – és ez akár a mai nap is lehet – a terrorizmus áldozata kell hogy legyek, azé a terrorizmusé, amely úgy tűnik, minden Algériában élő külföldire ki akar terjedni, azt szeretném, ha a közösségem, Egyházam, családom tudná és mindig emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak ADTAM.” (Végrendelet, 1993. december.)

Célestin testvér

„Algéria még mindig vérzik! November 10-én meggyilkolt Odette nővérünk már a tizenegyedik 1994 májusa óta a szerzetesek és papok közül! [Lesznek még mások is!] Imádkozzatok továbbra is velünk, hogy a testüket átlyuggató golyók váljanak az élet, a béke, a szabadság, a megbékélés magvaivá mind az egész világban, mind különösen Algériában…!” (Levél barátaihoz, 1996. január 27., két hónappal az elrablása előtt.)

Bruno testvér

„Köszönetet mondok az Úrnak, hogy itt vagyok és ebben az életállapotban vagyok. Olyan egyszerű dolog elrejtve lenni, mint a talajban megbúvó mag, amely a maga idejében majd csírázni fog. A hit és az erős remény élete. Itt éppúgy, mint szerte a világban, Isten elvetette királysága magvait, de minden születés fájdalommal jár…” (Levél, Fès, 1996. január 8.)

Forrás: Katolikus.ma/Aleteia, Moines-tibhirine.org

Fotó: Moines-tibhirine.org

Magyar Kurír