„Úgy beszél, mint akinek hatalma van...” – Schanda Balázs Sólyom Lászlóra emlékezik

„Úgy beszél, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” – ez volt az érzésem egyetemi óráin, több mint harminc évvel ezelőtt.

És ez a tekintély nem közjogi tisztségéből fakadt, hanem személyisége szuverenitásából sugárzott. Más volt, mint a többiek.

Mintha nem hordozta volna a diktatúrák lenyomatát, a történelmi korszak adta korlátokat, melyek sok kortársa szellemét behatárolták, és néha gerincét is megnyomorították.

A kezdetektől segítette a jogászképzés elindulását a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Később ő lett a Jog- és Államtudományi Kar Doktori Iskolájának első vezetője, igényességével meghatározva az induló doktori képzést és doktori eljárásokat.

Ahogy 2013-ban, akadémiai székfoglalójában az Alkotmánybíróság 1989-ben „ajándékba kapott” jogállásával kapcsolatban fogalmazott: „A szerencse mindig megtalálja az arra érdemeseket.” Míg a rendszerváltozás előtt a polgári jogi felelősség kérdéskörét körüljáró monográfiája németes dogmatikai igényességével és a magánjog leghagyományosabb kérdéseivel önmagában provokálhatta a szocialista jogtudomány valóságát, a személyiségi jogok, illetve a környezetvédelem kérdései is újra meg újra tüskét jelentettek a hatalom körme alatt.

Soha nem kellett visszavonnia korábbi írásait.

Következetessége folytán Sólyom László szakmai igényessége és ebből fakadó közéleti hivatása számára 1990 után egyedülálló tér nyílt. Az 1990-es évek alkotmánybíráskodását áthatotta a meggyőződés, hogy a „jogállami forradalom” letéteményeseként a történelem alakítója.

Alkotmánybírói szerepét, elnöki megbízatását küldetésként, lelkiismereti feladatként élte meg. A létrehozott mű nagysága és igényessége tisztelet parancsolt itthon és a nagyvilágban is.

Ahogy 1992-ben, a Vigiliában megjelent, személyes hangú írásában fogalmazott: „A jogállami eszközökkel véghez vitt rendszerváltás (…) világtörténelmi jelentőségű tény lehet; s éppen morális szempontból is az önlegyőzésnek és a magasabb értékek tiszteletének olyan példája, amelynek sikeres előzménye nincs. Ez a kísérlet szervesen nőtt ki az itteni körülmények szövevényéből. Egyetlen esélyét is ez adja. De ha sikerül, az egyben a teljes emancipációt is jelenti; egy ilyen teljesítmény olyan belső biztonságot ad, és olyan tiszteletet parancsol, hogy föl sem merülhet többé az »Európával« szembeni kisebbrendűség ismert komplexusa. Látszólag kevés kell ehhez: a jog elsőbbségének kikényszerítése a politika felett, illetve az alkotmány, s különösen az alapjogok feltétlen betartása.” Az „önlegyőzést” saját magán kezdte.

Sólyom László tudatosan figyelt arra, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata koherens rendszert alkosson és lehetőleg áthassa a jogrendszer egészét. Egy-egy alkotmánybírósági határozat adott helyzetben születik, és természetes, ha akár megszületésekor, akár a körülmények változásával szakmai vita tárgyává válik.

Ugyanakkor akik – akár akkor, akár később – rosszindulatú bírálatokat fogalmaztak meg, kevéssé tudták a kialakított dogmatikát meghaladni.

Nem véletlen, hogy az Alaptörvény szövegezésében közreműködők egyenesen úgy nyilatkoztak, hogy az Alkotmánybíróság első húsz éves gyakorlatára történeti alkotmányunk vívmányaként tekintenek (így Ablonczy Bálint: Az alkotmány nyomában. Beszélgetések Szájer Józseffel és Gulyás Gergellyel. Bp., 2011, Elektromédia Kft.). Az Alaptörvény megalkotásakor az alkotmányozó több, kulcsfontosságú ponton éppen olyan fordulatokat emelt a szövegbe, melyeket eredetileg alkotmánybírói munkássága során Sólyom László fogalmazott meg.

Többször szembesülhetett akár a kilencvenes években, akár később, hogy egy-egy elvszerű döntést meg nem értés vagy éppen szándékos félreértelmezés fogad – és az összefüggéseiből kiragadott vagy félreértett értelmezés terjed el. Tisztségéből adódóan nem adhatott kiegészítő magyarázatot, nem állhatott le vitatkozni.

Elvszerűségét már nem a személy tekintélye, hanem a távlat igazolja vissza.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Magyar Kurír