Ne vígy minket kísértésbe!

A keresztény élet egyik legnagyobb lelki harca a kísértéssel való szembenézés. Nem véletlen, hogy Jézus is megkísértetett a pusztában (Lk 4), és Ő maga tanított minket imádkozni e kérés mentén. A Miatyánk utolsó sorát azért emelem ki mostani elmélkedésünk alapjául, mert nagyon sokszor tévesen imádkozzuk: hallgatva a katolikus médiumokban a rózsafüzérimát, vagy épp a szentmisét, nem egyszer hallottam már: „Ne védj minket a kísértésben!” Ilyenkor mindig bizakodni szoktam, hogy remélhetőleg a Jóisten ezt a kérésünket nem hallgatja meg, hiszen mi lenne velünk, ha épp a kísértések pillanataiban hagyna minket magunkra?!

Szóval helyesen ezt kell imádkoznunk: „Ne vígy minket kísértésbe!”. Úgy érzem, ez az egyik legnehezebben értelmezhető része az imának, és éppen ezért különös figyelmet érdemel. Hiszen Szent Jakab apostol világosan fogalmaz a levelében: „Senki se mondja, amikor kísértésbe esik: »Az Isten kísért engem«, mert az Isten maga nem kísérthető a rosszal, és ő sem kísért senkit” (Jak 1,13). Mi tehát Jézus szándéka ezzel a kéréssel? A kísértést és próbatételt kell mindenekelőtt megkülönböztetnünk! A kettő közötti különbség árnyalatnyi, de teológiailag fontos: a kísértés a rosszra való csábítás, míg a próbatétel célja hitünk erősítése. Isten megengedheti a próbatételt – lásd Ábrahám történetét vagy Jób szenvedését –, de a rosszra sosem buzdít.

Amikor azt kérjük, hogy „ne vígy minket kísértésbe”, valójában azt kérjük: ne engedd, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amely meghaladja erőinket, ne engedd, hogy hűtlenné váljunk!

Ez a kérés kifejezi emberi törékenységünket, belső sebezhetőségünket. Elismerjük, hogy egyedül nem vagyunk képesek helytállni – szükségünk van az Atya, a mi Atyánk kegyelmére és vezetésére. Ez az ima nem a félelem kifejezése, hanem a gyermeki bizalomé: ahogy egy kisgyermek kapaszkodik apjába, úgy kapaszkodunk mi is az Atyába, hogy megóvjon a rossztól, és erőt adjon a próbák idején.

Előző Szentatyánk – a legújabb bibliafordítások nyomán – nem véletlenül buzdította arra az illetékes szakembereket, hogy az ima ezen részének értelmét világosabban és teológiailag pontosabban adják vissza. Így a modern liturgikus fordítások egyre gyakrabban használják a „ne engedd, hogy kísértésbe essünk” vagy „ne hagyj minket a kísértés hatalmában” változatokat. Ez nem szövegferdítés, hanem az eredeti jelentés árnyaltabb közvetítése.

Mindig érzékenyen érinti a híveket, ha a megszokott ima- vagy liturgikus szövegeket változtatgatjuk. A Miatyánk amúgy is átesett már egy „rehabilitáción” a kilencvenes évek elején. Még tudom a régi szövegezést is, hiszen idősebb betegeknél volt úgy, hogy aszerint mondtuk a betegek kenetének feladásakor. A kedves olvasót tehát arra buzdítom csupán, hogy helyes lelkülettel, szép magyar kiejtéssel, kellő hangsúlyozással imádkozzuk mindennap!

És ne feledjük: Isten hűséges, „és nem hagyja, hogy erőnkön felül kísértést szenvedjünk el” (1Kor 10,13).

Szerző: Fekete Szabolcs Benedek

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír