A célba érkezés öröme

Gyerekkoromban valahogy úgy képzeltem el Jézus életét, hogy emberi története nagyjából karácsony és húsvét közé esik: a második isteni személy lejött a mennyből, emberi testet öltött, feltámadása után pedig visszatért a mennybe, eredeti helyére, és újra csak Isten lett. Emberi kalandja – mint egy intermezzo – csupán arra a földön töltött nagyjából harminc évre korlátozódott. Attól tartok, ez az, amit a teológusok legalábbis rejtett – vagy nem is annyira rejtett – monofizitizmusnak neveznének.

Mert a mennybemenetel valósága éppen hogy ennek az ellentéte: nem a megtestesült Igének az emberségtől, a testtől való búcsúzásáról, hanem a Názáreti Jézus életének beteljesedéséről szól. Személyének isteni dicsősége új módon nyilvánul ki és árad az emberségére, s boldogsága teljes lesz, romolhatatlan. Többféle képpel beszél erről a Szentírás. A legkifejezőbb, hogy

Jézus Krisztus az Atya jobbján ül: Krisztus embersége szerint is isteni boldogságban és új méltóságban részesül. Elnyerte „természetfelettien természetes” élőhelyét, a vég nélküli boldogságot, az isteni dicsőséget.

Jézus tehát célba ért: felmagasztaltatása az öröm forrása Jézusnak magának – az Atya jobbján való lét méltósága miatt. 

És mivel Jézus életének titkai a mi életünk titkai is, e célba érés számunkra is az öröm forrása.

Hiszen nemcsak Jézus emberi létének a végső távlatait látjuk, hanem saját emberségünkét is. Jézussal együtt örülünk felmagasztalásának, hogy emberi mivolta szerint is a legnagyobb méltóságban részesül – olyan öröm ez, amelyet kapunk, és amelyet el is kell sajátítanunk. És örülünk annak, hogy Jézus, a jó pásztor, a barát, a mester előttünk jár, utat mutat, helyet készít: ránk, a mi testi valónkra is ez a hely vár, ez a boldogság, ez a közelség, hiszen ahol a Fő, oda tartoznak a test tagjai is, mi, akik keresztségünk által hozzá kapcsolódtunk.

Sőt, a Jézus helyében való részesedésünk már el is kezdődött: „[Isten] Krisztus Jézusban ugyanis föltámasztott minket, és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben” (Ef 2,6).

Ott is vagyunk már, nem csak itt a földön – ez is olyan öröm, amely adatik, és amelyet tanulunk.

Nem pusztán Jézus szenvedése az üdvösségünk oka, hanem feltámadása és mennybemenetele is: helyet készített nekünk, közbenjár értünk (Zsid 7,25), és a mennyből küldi ajándékait; a hitünket és reményünket, de szeretetünket is erősíti így, magához vonzza a mennybe, tekintetünket pedig magához emeli. „Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve” (Kol 3,1).

Bár velünk létének módja megváltozott, mert már nem úgy van velünk, ahogyan földi életében, Jézus mennybemenetele a remény és legfőképp az öröm forrása számunkra: van cél, van hová tartanunk.

Szerző: Deák Hedvig OP

Magyar Kurír