A Szentírás értelmezésének kérdése Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa teológiájában (2. rész)

Szempontok egy új szintézis megalkotásához

Az „új szintézis” kifejezés már önmagában jelzi, hogy távolról sem arról van szó, hogy mindenestül el kellene utasítani a történeti-kritikai módszer használatát, visszatérve egy kritika előtti korszak bibliaolvasásához, vagy belemenekülve egy fundamentalista exegézis ölelő karjaiba. Az új szintézis létrejöttének legalapvetőbb előfeltétele, hogy a kanti filozófia tudományeszményén tájékozódó természettudományos világkép elfogultságain túllépve a történeti-kritikai exegézis egy jobb filozófiai szemlélet alapján nyitott legyen a Transzcendens történelmi kinyilatkoztatása és cselekvése felé. „Eszerint az sem megengedhető, hogy az exegéta egy kész filozófiával, egy úgynevezett modern vagy »természettudományos« világkép diktátumával – mely rögzíti, hogy minek szabad lennie és minek nem – közeledjék a szöveg értelmezéséhez.

Nem szabad apriori kizárnia, hogy maga Isten az ember szavaiban képes beszélni a világban;

nem szabad kizárnia, hogy maga Isten a történelemben cselekedni képes és be tud lépni a történelembe, bármily valószínűtlennek is tűnjék ez az exegétának. Késznek kell lennie arra, hogy engedje tanítani magát a jelenségtől. Készen kell állnia annak elfogadására, hogy létezik a történelemben olyan valóságos kezdet, mely a korábbi adottságokból levezethetetlen, ám önnön magából tárul fel. Nem szabad elvitatnia az embertől azt a képességet, hogy a tiszta ész kategóriáin túl képes a meghallásra, képes önmagát meghaladni a lét megnyíló és végtelen igazsága felé.”[1]

Ratzinger szerint az új szintézis érdekében újra kellene gondolni Szó és esemény viszonyát is. A Biblia történelemteológiája előfeltételezi az isteni gondviselés és cselekvés működését a történelemben, mely a Krisztus-eseményre mint célra irányul, és megadja az egész történelem érthetőségét és értelmét. „Ez azt jelenti, hogy az Ószövetségben végbevitt tettek egy jövőbeli cselekvésen vetik meg lábukat, és csak innét lehet helyesen érteni őket. Ez pedig ismét csak azt jelenti, hogy

Szó, valóság és történelem elválaszthatatlanok egymástól.

(…) Másként szólva: maga az esemény »Szó« lehet, amint ez a bibliai terminológiának megfelel.”[2] Ratzinger a továbbiakban rámutat a Szó és a történeti esemény szétválasztásának tarthatatlan teológiai következményeire, s ezek fényében kívánalmakat fogalmaz meg az exegézis felé. Szó és esemény dualizmusának egyik következménye, hogy a történelmi esemény értelem nélküli, értelmetlen ténnyé válik, s az isteni Szónak egy önmagában értelmetlen világban kellene felhangoznia. Ez doketista krisztológiához vezet, mely Krisztus, s egyáltalán az ember konkrét testi, történeti exisztenciáját megfosztja értelmétől. A teremtésteológiai következmény az lenne, hogy a testi-anyagi-történelmi világ meg lenne fosztva a teremtettségében adott logoszától, értelmességétől. Végül a Szó és esemény dualizmusa megtöri az Ó- és az Újszövetség közötti értelemösszefüggést, így a Szentírás egységét is, és ezzel érthetetlenné teszi magát az Újszövetséget is.

E vállalhatatlan következmények elkerülése végett, a Szó és az esemény egységének a fenntartása érdekében Ratzinger a következő két korrigáló szempontot ajánlja az exegéták figyelmébe. Egyfelől a bibliai szöveg belső igényének megfelelően a diszkontinuitás mechanikus princípiumának kiegyensúlyozása céljából az „analogia scripturae” teleológiai elvének az érvényesítését. A szövegek történelmi kontextusukból való elsődleges értelmezését ki kell, hogy egészítse az az értelmezési folyamat, mely a történelmi mozgás egésze és a Krisztus-esemény középpontja felől olvassa a konkrét szöveget. Másfelől az exegéta tárgyszerű értelmező feladatához tartozik az is, hogy felismerje a történelem egy adott pontján elhangzó és leírt szó belső önmeghaladását, a nagyobb jövőbe mutatását és az ebből szükségképpen fakadó bibliai újraolvasások (relectures) jogosultságát, melyek során esemény és értelem/Szó előre haladva egymásba szövődnek.

Az új szintézis létrejöttéhez szükséges további lépés, a krisztológiai olvasattal összefüggésben, a szoros értelemben vett „teológiai” elem érvényre juttatása. A Szentírás emberi szavaiban és szavain keresztül Isten szól az emberhez. Ebből nemcsak az a jogos következtetés adódik, hogy valódi emberi szavakként értelmezzük a bibliai szövegeket, hanem az is, hogy ismerjük el azt a különbséget, amely az emberi szó és annak isteni forrása, az isteni kinyilatkoztatás és az azt tanúsító emberi szó között van.

A Szentírás nem azonos magával a kinyilatkoztatással – amely mindig Isten és ember közötti találkozás eseménye –, hanem annak írásos, emberi szavakkal kifejezett tanúsítása.

A kinyilatkoztatás és a tanúsítás közötti különbségből adódóan az exegétának figyelembe kell vennie azt, amit az atyák és a középkori teológusok jól tudtak:

Egy szöveg többet mondhat annál, mint amit maga a szerzője vele gondolhatott. Ez már a nagy költői szövegekre is igaz, hát mennyivel inkább igaz a bibliai szóra.

Létezik a konkrét szövegnek a közvetlen történeti helyzeten túlmutató értelemtöbblete, s ezért lehetőség van arra, hogy egy új történeti kontextusban ismét megragadják és nagyobb jelentés-összefüggésekbe állítsák – ez a relecture joga. Ennélfogva az Írás egészének megvan a saját rangja.”[3]

Tanulmányának végén Ratzinger összegzésképpen a következő kívánalmakat fogalmazza meg az exegézis felé, melyek építőkockái lehetnek az új szintézisnek.

1. Az exegézis ismerje fel metodológiai axiómáiban és az azokra épülő eredményeiben a nem reflektált filozófiai elemeket.

2. Az exegézis ismerje fel saját szellemtörténeti előfeltételeit és függőségeit, mely egyrészt megmutatja saját ítéleteinek a relatív értékét, másrészt a bibliai ige értelmének kimeríthetetlenségét.

3. A szükséges irodalomtudományi és filológiai módszerek alkalmazása mellett elengedhetetlen az emberi gondolkodás filozófiai alternatíváinak a tanulmányozása is, melyhez értékes forrásul szolgál a patrisztikus és a középkori gondolkodás megismerése.

4. Nem a hipotézisek szaporítására van elengedhetetlen szükség, hanem a használhatatlan és a továbbvezető hipotézisek megkülönböztetésére, s ez utóbbiak gyümölcsöztetésére a szisztematikus teológiában.

5. Minden exegézis első előfeltétele annak elismerése, hogy a Biblia egyetlen könyv, mely egy összefüggő történelemben született meg, s ez a történelem képezi megértésének a megfelelő helyét. „Ha az exegézis teológia akar lenni, akkor egy lépéssel még tovább kell mennie: el kell ismerni, hogy az Egyház hite a szüm-pathiának az a fajtája, amely nélkül a szöveg nem nyílik meg. E hitet hermeneutika gyanánt, a megértés helyeként kell elismernie, mely dogmatikus módon nem megerőszakolja a Bibliát, hanem

az egyetlen lehetőséget kínálja, hogy az exegézis hagyja a Bibliát önmaga lenni.”[4]

A tanulmány első részét ITT olvashatják.

(Folytatjuk.)

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír