A teológus Ratzinger: XVI. Benedek pápa portréjához – Szabó Ferenc SJ sorozata (3. rész)

Joseph Ratzinger teológiaprofesszori évei alatt alakította ki teológiája (krisztológiája) alapirányát. Erről mint bíboros P. Seewaldnak így nyilatkozott: „Azon a véleményen voltam, hogy a skolasztikus teológia abban a formájában, ahogyan megmerevedett, már nem eszköz a korral való párbeszédben a hit átadására. A hitnek ebből a páncéljából ki kell lépnie és új nyelven, a jelen helyzet iránti új nyitottsággal kell szólnia. Ugyanígy az egyházban nagyobb szabadságnak kell megnyilvánulnia.” 

A teológus portréjához tartozik még a bíboros önéletrajzából két kitérő, amikor visszapillant zsinati szereplésére (Joseph Ratzinger, Életutam – XVI. Benedek pápa önéletírása, Szent István Társulat, 2005, 135–136).

Az egyik a liturgia reformjával kapcsolatos: „A liturgikus mozgalom szellemiségében végrehajtott liturgikus reform a zsinati atyák többsége számára nem élvezett elsőbbséget, sokuknál egyáltalán szóba sem jöhetett.” (Ide tartozott például Montini bíboros, aki VI. Pálként a zsinat pápája lett.) A másik a „kinyilatkoztatás forrásairól” szóló dokumentum előterjesztésekor keletkezett drámai összeütközés. (Erről előző előadásomban szóltam.) Megjegyzem, hogy a haladó zsinati teológus szereplésére emlékezve a bíboros fenntartásokkal él, nevezetesen a történeti-kritikai módszer túlzásaival szemben, miként H. de Lubac is számos megnyilatkozásában, csatlakozva Hans Urs von Balthasarhoz, aki ugyan nem volt zsinati teológus.

Ratzinger bíboros másik kitérője Karl Rahnerrel való kapcsolatáról szól, ahol saját teológiájáról is vall. A kinyilatkoztatásról Frings bíboros kérésére az eredeti helyébe újabb szövegtervezetet vázolt fel, amelyet még át kellett dolgozni. Megegyezett Karl Rahnerrel, hogy együtt megfogalmaznak egy újabb, elmélyített változatot, amiben Rahnernek volt döntő szerepe. A tervezet elkeseredett reakciót váltott ki. „Közös munkánk során lett számomra világos – írja Ratzinger –, hogy Rahnerrel sok közös eredmény és azonos gondolat ellenére is teológiailag két teljesen különböző bolygón mozogtunk. A liturgikus reformért, az újfajta bibliamagyarázatért az Egyházban és a teológiában, és még sok minden másért ugyanúgy szállt síkra, mint én, de teljesen más okból kifolyólag. Bár korábbi éveiben sokat olvasott az egyházatyáktól, teológiai felfogását teljesen a suareziánus skolasztika, és annak a német idealizmus és Heidegger szerinti újfajta értelmezése alkotta. Vizsgálódó és filozofikus teológia volt, amiben a Szentírás és az egyházatyák szerepe végül is nem volt nagy; a történelmi dimenziónak is alig volt jelentősége. Engem ellenben képzettségemből adódóan is teljesen a Szentírás, az egyházatyák és egy alapjában véve történelmi gondolkodás határozott meg.”

Joseph Ratzinger előbb Münsterben tanított (1963–1966), majd – Hans Küng meghívására – átköltözött a protestáns egyetemi városba, Tübingenbe (1966–1976). Itt élte át az 1968-as diáklázadást és kulturális forradalmat, amelynek hatásáról később többször nyilatkozott.

Ratzinger professzor pár évvel a zsinat befejezése után, 1967-ben itt, Tübingenben előadás-sorozatot tartott az egyetemi hallgatóknak a keresztény hitvallásról. Ezt a sorozatot tette közzé 1968-ban Einführung in das Christentum (Bevezetés a keresztény hit világába) című könyvében. A könyvet csakhamar 17 nyelvre fordították le (magyarra is), és sok kiadást ért meg. A Bevezetés szerzője nagysikerű könyvével nyitott teológusnak számított (Vö. Életutam, 150). Ezekben az előadásokban még a haladó zsinati peritus szakértő szól.

A Bevezetés szerintem ma is megállja helyét [1]. A hit aktusát, majd a Credo ágazatait elemezve Ratzinger radikálisan megfogalmazza a hit és a hitetlenség „dialektikáját”. Hosszan tárgyal a hit Istenéről és a filozófusok Istenéről, továbbá a történeti Jézus és a hit Krisztusa kapcsolatáról, a történeti-kritikai exegézis túlzásairól. (Ez a problematika visszatér XVI. Benedek A názáreti Jézus című könyvében.)

Figyelemre méltó azonban, hogy a Bevezetés új kiadásához 2000-ben Ratzinger bíboros – már mint a Hittani Kongregáció prefektusa – új Előszót írt. („Bevezetés a keresztény hit világába” – tegnap, ma és holnap.) Ebben kiegészíti harminc évvel korábbi nézeteit, tekintettel arra, hogy közben forradalmi változások történtek a világban és az Egyházban. Az 1968-as kulturális forradalommal, majd 1989-ben a marxista ideológia és az európai szocialista rendszerek bukásával új nemzedék jelentkezett. A bíboros hosszabban elemzi e változásokat. Megállapítja: a vallási értékek relativizálódásával együtt jár a keresztény hit relativizálása is. Két alapvető mozzanatot emel ki: „1.) Krisztus alakjának értelmezése teljesen megváltozik – ellentétben nem csupán a krisztológiai dogmákkal, hanem az evangéliumokkal is. 2.) Isten fogalma is lényegi változáson esik át. Másodrangúvá lesz a kérdés, hogy Isten személyes, hiszen személytelennek is lehetne gondolni. Ebben az esetben a teista és a nem teista vallásformák között lényeges különbséget már nem lehet fölfedezni. Ez a nézet meglepően gyorsan terjed.”

Krisztus alakjának új értelmezése

Térjünk vissza most az 1970-es évek teológiai/krisztológiai vitáira, amelyekbe élénken bekapcsolódott a teológiaprofesszor. Egyik előző adásomban már említettem, hogy 1970-ben megjelent Hans Küng Unfehlbar? (Tévedhetetlen?) című könyve, amely a Humanae vitae enciklika (1968) kapcsán a pápai tévedhetetlenség kiterjesztésének kemény kritikája volt, és nagy vitákat váltott ki teológusok körében. A kontesztálás egyre fokozódott. Küng 1974-ben kiadta Christ sein (Kereszténynek lenni) című művét, amely még nagyobb visszhangot keltett megkérdőjelezhető krisztológiája miatt [2]. A könyvet olyan neves teológusok is keményen bírálták Ratzingerrel együtt, mint K. Rahner, W. Kasper, H. U. von Balthasar, A. Grillmeier és mások. Küng érdemben nem válaszolt e kritikákra, hanem csak ennyit mondott (futballcsapatra utalva): „Milyen meccs ez: tizenegy – egy ellen?”

Joseph Ratzinger mindenekelőtt Küng módszerét kifogásolja: rámutat a történeti-kritikai módszer korlátaira, amint ezt majd mint Benedek pápa is teszi A názáreti Jézus című könyvében. Továbbá bírálja a tübingeni professzort azért, mivel a keresztény misztériumokat (például a Szentháromságot, Christ sein, 463–468.) értelmezve csak azokat az elemeket tartja meg, amelyek a mai gondolkodás számára „plauzibilisek”, mai olvasói számára elfogadhatónak tűnnek. Inkább követ pártos nézeteket, haladó teológiai iskolákat, mint az Egyház dogmáit vagy a Credo hittételeit. Ratzinger szerint a Christ sein elfogadható lenne, ha egy bizonyos előkatekézisnek tekintenénk, amolyan Summa pro paganisnek, a mai „pogányok”, hitetlen keresők számára, de nyitva hagyná az utat az Egyház teljes hite felé.

Ratzingerrel a svájci teológus, H.U. von Balthasar is elismerte, hogy Küng Christ sein című könyve hasznos bevezetés lehet a „pogányoknak”, a hittől távolálló keresőknek, de sajnos dogmatikapótlék is akart lenni, a dogmák korszerű átértelmezése. Igaz, hogy a dogmák értelmezését mindig el lehet mélyíteni. Így a khalkedoni (451) krisztológiai dogma sem vég, hanem kezdet, ahogy K. Rahner kiadta a jelszót [3]. De nem elég azt mondani, hogy Jézus Isten „végleges Helytartója”. Mert Küng szerint kicsoda Jézus Krisztus? – Isten országának hirdetője, Mester, Isten helytartója. Átadta magát az Atya akaratának egészen haláláig, de nem akart olyan egyházat alapítani, amelyet ma tapasztalunk. Hans Küng szentírás-értelmezése önkényes, a történeti-kritikai módszert eltúlozza, ezt Joseph Ratzinger és mások is megállapították. De a legsúlyosabb nehézségek Jézus istenfiúságáról és a Szentháromság dogmájáról alkotott nézetei körül merülnek fel. Küng szerint Jézus istenfiúsága azt jelenti, hogy a Názáreti Jézus az igaz ember a „hit számára”, az „egyetlen igaz Isten igazi kinyilatkoztatása” (Christ sein, 434); az ember Jézusban maga Isten „mint Isten Fia tárja fel magát, nyilatkoztatja ki magát a hit számára” (Christ sein, 450). Küng a megtestesülést (ontológiai valóságával), úgy, ahogy azt az Egyház a Credóban megvallja, idejétmúltnak tartja, ugyanígy az ember (kegyelmi) megistenülését, ami meglepte K. Rahner és W. Kasper jeles német teológusokat. 

*

[1] Új magyar fordítása (Dévény István) 2007-ben jelent meg a Vigilia Kiadónál. Az új kiadás közli J. Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa 2000 áprilisában írt új előszavát. 
A könyvet lefordította Márton Áron is (a hetvenes évek elején): 2008-ban jelent meg a marosvásárhelyi Mentor kiadónál: Bevezetés a keresztény hit világába.
Első fordítása (Tamás Pál) 1976-ban jelent meg a bécsi OMC-nél A keresztény hit címmel. 

[2] Vö. szemlémet Mérleg, 1975/3 és 1977/1. Újra közölve Szabó Ferenc: Jézus Krisztus megközelítése, Róma 1978, 239–272.

[3] Vö. Mérleg 1972/1 és 1978/2. Újra közölve: Szabó Ferenc: Jézus Krisztus  megközelítése, 117kk.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír