A világ meggyógyulása rajtunk is múlik – Beszélgetés Palánki Ferenccel

– A kicsiny Csesztve „szívet-lelket gyönyörködtető” lankái, az Árpád-kori kistemplom karácsonyi hangulatának emléke intenzíven elevenedtek meg, amikor a Szerelmes földrajz televíziós műsor stábjával járta be a falu nevezetesebb helyeit.

– Nevezetes helyszíneket kért a stáb. Elsőként a környék legmagasabb pontjára, a 260 méter magas Kövecses-hegy kilátójába mentünk, amely elég magas ahhoz, hogy a falut körülölelő erdők, lankák gyönyörű vidéke a szem elé táruljon, tiszta időben pedig az Alacsony-Tátra csúcsait is megcsodálhassuk. A kilátó oldalában tábla jelzi, hogy abból az irányból, ahol éppen állunk, mit lehet látni, és az légvonalban milyen távolságra van.

– Püspök atya sok időt töltött gyermekkorában a Kövecses-hegyen?

– Velünk volt tele az egész környék. Számunkra az egész falu játszótér volt, az erdők, a lankás völgyek, a patakok, amibe ugráltunk és gátat fogtunk, nyáron kacsaúsztatónak kialakítva, télen pedig a jégkorongozás önfeledt játékába belefeledkezve, de a szánkózások, síelések, csúszkálások mind-mind felejthetetlen élményt jelentettek számunkra. Fantasztikus volt! Rengeteget kirándultunk, túráztunk a társaimmal, volt, hogy reggel elmentünk otthonról, és csak este tértünk haza csuromvizesen.

Az én korosztályomban vagy tízen voltunk. Csesztve egy 300 lakosú kicsiny kis falu. A középkori leírások szerint a török idők után, az 1600-as években a falu újratelepítésekor 4-500 fő volt a lélekszáma, a II. világháború előtti időkben a külterületeken, tanyákon, pusztákon élőkkel együtt pedig közel ezer fő. Majd a ’70–80-as évekre lassan csökkeni kezdett a lakosság száma.

Palánki Ferenc püspök atya diákként osztálytársai és barátai körében (az álló sorban, balról az ötödik)

– A különleges természeti adottságokkal megáldott környék bőven adott lehetőséget a testi-lelki növekedésre.

– Maga a helyszín is szívet-lelket gyönyörködtető. Visszajönnek a gyerekkori karácsonyi hangulatok, a csodavárás, a lábunk alatt ropogó hó élménye, amikor mentünk az éjféli misére. Mi nem angyalkáztunk, hanem a Jézuska hozott mindent. De ami igazán fontos volt, az a család légköre. Sokszor emlegetem, hogy családunk szeretetközösségének óvó, védő, irányító, nevelő, iránymutató, értéket átadó közegében nőttünk fel a két fiútestvéremmel.

– Az Árpád-kori Szent Márton-templom Csesztve egyik ékszere.

– Megmutattam a legféltettebb kincsünket, a templomot is, ahol felnőttem, ministráltam, belenőttem a hitbe. Igazán az ember a közösségben kapja a hivatását.

A csesztvei Szent Márton-templom szentélye (Fotó: Thaler Tamás)

Ha Isten meghív valakit, a közösségből a közösség szolgálatára hívja. A hivatás a közösségben tud felnőni.

A küldetésemet, a papi hivatás felismerését a szüleimnek, nagyszüleimnek, a szülőfalumban élő egyszerű parasztembereknek köszönhetem, akik hite a népi vallásosságban gyökerezett. Világos, egyértelmű fogalmak, jelek határozták meg az életünket, nem volt kérdés, mit jelent a házasság, az, hogy a gyereknek is van dolga, hogy a másokért meghozott áldozat gyümölcsöt fog teremni. Ezek annyira egyértelmű, tényszerű dolgok voltak, és ezt nemcsak kimondva, hanem elénk élve mutatták meg.

Nemcsak a családunk, hanem a közösség is nevelt, irányított, segített bennünket, fiatalokat. Ha az úton nem köszöntem egy felnőttnek, akkor a kalapját megemelve ő köszönt rám, és szeretettel hozta tudtomra hiányosságomat, amire nagyon elszégyelltem magam, de egy életre meg is tanultam a leckét. Nemcsak elment mellettem az utcán, hanem fontosnak érezte, hogy szembesítsen a hibámmal, hogy erre ne kerüljön sor legközelebb. (…) A felnőttek adott esetben figyelmeztettek, hogy jó irányba menjünk, de nem fordították el a fejüket, ha rossz irányba haladtunk, mondván, semmi közük hozzá, a mi dolgunk. Ma ezt sugallja a világ, mindenki azt csinál, amit akar.

Palánki Ferenc családja körében (jobbról) 1985-ben

– A gyermekként, fiatalként Csesztvén megélt karácsonyi ünnep különlegességét mi jelentette püspök atya számára? 

– Nálunk karácsonyi hagyomány volt, hogy szenteste mentünk „az ablakok alá” énekelni, kántálni, főleg a rokonokhoz, nagyszülőkhöz. Kaptunk egy-egy szaloncukrot, és továbbhaladtunk. Tele volt az egész falu éneklő csoportokkal, mert mindenki ment a rokonaihoz énekelni. Nagyon hangulatos, felejthetetlen élmény volt. A templomban betlehemes játékot adtunk elő a híveknek, emlékszem, piros színű mikuláscsomagból készítettük a tüzet, laposelemre izzót raktunk, az világította meg a papírt. Ez nagyon tetszett nekünk. Én többször voltam pásztor, szorgalmasan tanultam a szerepemet, de nagyon izgultam, mert tele volt a templom az éjféli misén, és ott kellett előadnunk a betlehemest. Szép emlék volt.

– Azokban az időkben karácsonykor nem az ajándékozáson volt a hangsúly.

– Én sem erre emlékszem. Kaptunk apróságokat, sapkát, kesztyűt, amire egyébként is szükség volt, de a hangsúly az együtt töltött estén volt, társasjátékoztunk, imádkoztunk, hogy ébren tudjunk maradni az éjféli miséig. Akkor még nem volt televíziónk. 

– Mi volt a legszebb csesztvei emlék püspök atya életében?

– A legszebb emlékem az újmise volt, azt nem múlhatja felül semmi más.

Palánki Ferenc pappá szentelését követően, az első szentmiséjén újmisés áldást ad édesanyjának; Csesztve, 1994

– Madách Imre költő, drámaíró Fráter Erzsébettel kötött házasságának legszebb éveit töltötte Csesztvén. Ez is hozzátartozott a falu hangulatához.

– A nagy drámaíró 1844-től 1853-ig élt családjával a faluban, gyermekeiket is a csesztvei templomban keresztelték. A Szerelmes földrajz forgatása közben ellátogattunk a Madách-kúriához. Csesztve közel állt Madách Imre szívéhez. Amikor visszaköltözött Alsósztregovára, Budapestre jövet-menet gyakran megállt Csesztvén. Itt fogadta 1862-ben Arany Jánost is. 1853-ban Madách Imre öccse, Károly költözött a házba. Leszármazottai is itt éltek. A kúria utolsó lakója Madách Károly unokája, Madách Alice volt, Márai Sándor nagybátyjának, Grosschmid Károlynak a felesége. Márai és testvére, Radványi Géza is sokat nyaraltak Csesztvén.

A csesztvei Madách-kúria

Irodalomtörténeti érdekesség, hogy a Madách-házat 1964-ben átalakították múzeummá, ám Alice néni ott élt az épületben egészen 1977-es haláláig. Emlékszem, édesanyámmal egyszer vittünk neki meggyet, ő pedig megmutatta a múzeumot, és megengedte, hogy beülhessek Madách Imre hintaszékébe, amely most a balassagyarmati palóc múzeumban látható.

– Hogyan telik a karácsony a püspöki hivatalban?

– Most a püspöki hivatal épületének felújítása nem teszi lehetővé a hagyományos ünneplést. Minden évben a kispapokkal, a debreceni plébániák papjaival együtt töltjük a szentestét az éjféli miséig.  (…) A lelki készület, a szentgyónás és az imádság a legfontosabb.

Az adventi idő kegyelmi idő, tele lehetőséggel. Sötétben kezdődik, és mire elérkezünk karácsony ünnepéhez, megszületik a fény forrása, a Világ Világossága, de közben úgy éljük át ezt az ünnepet, hogy a szívünkben ott van annak az öröme, hogy mindez már megtörtént.

Ez olyan, mint amikor az ember elővesz egy ajándékot, könyvet, amit nagyon szeret, és újra örül neki. Itt nem egy szép történetről van szó, hanem magáról az örök életről. Tulajdonképpen a karácsony arról szól, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – ahogyan Simone Weil írta. Sok negatív hatás éri az embert: az élet nehézségei, a vírus, a fenyegetettség, a betegség, gazdasági problémák, politika… ezért kell újra átélni azt, hogy itt van közöttünk Jézus, velünk az Úr, és akkor felerősödik bennünk az az öröm, hogy tulajdonképpen minden rendben van, mert az Ő kezében vagyunk.

– Ezt az időszakot áthatja a szinódusi út kezdete is, az egyházmegyei folyamat közepén vagyunk. (...) Ehhez hasonló párbeszédre nem volt eddig lehetőség. Hogyan látja, nyitottak a hívek erre a fajta építő szándékú véleménynyilvánításra?

– Nagyon fontos, hogy tisztán lássunk ebben a kérdésben. Nem arról van szó, hogy faggatni kell a híveket, hanem arról, hogy lehetőséget adunk az őszinte megnyilatkozásra, hogy elmondhassák, hogyan látják a helyzetüket, az Egyházat, amelynek minden megkeresztelt ember a tagja, nemcsak a papok, a püspök és munkatársai. Lényeges, hogy ne kívülállóként beszéljünk az Egyházról, mint tőlünk távol lévő valóságról, hanem úgy, hogy benne, az Egyház titokzatos testében élünk.

Úgy kell gondolkodnunk az Anyaszentegyházról, mint az édesanyánkról, akit nem bántunk, nem szidunk és nem is beszélünk róla bírálva, vagy ha igen, akkor az kell, hogy nekünk is fájjon.

Lényeges, hogy nem a hitbéli tanítást vagy az Egyház morális kérdéseit kell megvitatnunk. Azok világosak.

Az egyházközségek fiataljai is bekapcsolódnak a szinódusi folyamatba

Ferenc pápának itt jelentkezik a nagyszerű gondolata: a szinodális út lehetőség arra, hogy mindenki elgondolkozzon azon, milyen a kapcsolata az Egyházzal. El is mondhatja, s közben szembesülhet vele, hogy maga mit tesz azért, hogy az Egyház, a közösség hitelesebb, tanúságtétele mások számára meghívó erejű legyen.

Ez a fontos a szinodalitásnál, hogy mi közös úton (szinódus: közös út), egy közösségben járunk, szeretetközösségben élünk, és megyünk előre a végcélunk, Krisztus felé.

Lesújtó a statisztika, hogy milyen kevesen járnak templomba, a fiatalok közül sokan nem hisznek semmiben, nem látják értelmét az életnek. Ez megdöbbentő. És mivel nem tudják a választ, a reménytelenséget különböző eszközökkel és anyagokkal próbálják „érzésteleníteni”. (…)

– A szinodális folyamat hogyan mozdíthatja előre az Egyház ügyét egyházmegyei, illetve egyházközségi, lelkiségi mozgalmak szintjén?

–  A folyamat lényege, hogy két éven keresztül a szinódusi titkárság összegyűjti a beérkezett válaszokat, dokumentumokat, és abból egy szintézist készít, amely munkadokumentuma lesz a 2023-as püspöki szinódusnak. (…) elkészül egy záródokumentum, ami alapján a Szentatya megfogalmaz majd egy apostoli buzdítást, amely irányt tud mutatni a továbbiakhoz. Ez a hosszú folyamat az Egyház önreflexiója is, keresi a továbblépés útjait.

Palánki Ferenc a Családok Jézus Irgalmas Szívében Közösség tagjai körében a NEK Családi Nap rendezvényén

Önmagában a kétéves szinodális folyamat már ünnep, mert számtalan lehetőséget hordoz magában. Az Egyház tagjai párbeszédet kezdenek egymással közösség, részvétel, küldetés témákban. Reméljük, hogy ezek folytatódnak, és a hívek egyre tudatosabban fognak részt venni az Egyház életében. Így a gyümölcseit nemcsak a végén, a pápai iránymutatásban látjuk, hanem a találkozásokban, véleménynyilvánításokban, beszélgetésekben.

(…)

Az Egyház nem csupán emberi közösség. Isteni alapítású, Isten működik benne, a célja is meghaladja az e világi távlatokat. (…) Akármilyen gyengék, bűnösek a ma élő tagjai, a szentek Egyháza örökké megmarad, és jó lenne, ha nem maradnánk ki belőle. (…)

– Ismét nehéz időszakban töltjük a karácsonyt. Hogyan ünnepeljünk?

– Újra és újra leckét kapunk a Jóistentől, hogy megtanuljunk valóban felelősséget vállalni egymásért, és ne csak magunkra, valamint arra gondoljunk, hogyan vészeljük át ezt az időszakot, hanem tudatosodjon bennünk, mi összetartozunk. Ezt kell megtanulni. Ahogyan a Szentatya is mondta, senki sem menekülhet meg egyedül. A világot meg kell gyógyítani, és a világ meggyógyulása rajtunk múlik.

A 43. Főnix Cserkészcsapat cserkészei hozták el Bécsből Debrecenbe a lángot, amelyet a betlehemi Születés templomának örökmécseséről gyújtottak meg.

(…)

Mekkora utat kellett Jézusnak megtenni, hogy istenségét kiüresítse, és szolgai alakot öltsön! Micsoda alázat, felemelő és megdöbbentő szeretet ez!

Tanuljuk meg, hogy ne csak magunkra gondoljunk, hanem arra, hogy mit kell tennünk a világ gyógyulásáért. Le kell mondani az önzésről, el kell indulni azon az úton, amelyet Jézus jelölt ki eljövetelével. És akkor megmutathatjuk hiteles szeretetünket, miközben rengeteg jót tehetünk.

„Ha valaki nem hisz az emberi jóságban, kezdjen el jót tenni, és meglátja, hogy milyen sokan mellé szegődnek” – fogalmazott Böjte Csaba atya. Velünk az Isten, és ez az örömhír egész életünk mozgató ereje.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Szöveg: Kovács Ágnes

Magyar Kurír