Az én papom: Horváth András

Horváth András nagybajomi plébániai kormányzó, kaposvári egyházmegyés pap.

Történt, hogy a nagykanizsai Piarista Gimnáziumban, ahol osztálytársak voltunk, az órarendbe épített szerdai misén az ének-zene tanár, aki egyházzenész is, nem tudott jelen lenni, ezért egy nagyon kedves helyettes tanárnő vezette az éneket a misén. Meghitt, kissé unott és a közelgő ebéd miatt dekoncentrált állapotunkat hirtelen megtörte egy félresikerült „Sanctus, sanctus” intonáció. Meglepett minket, mosolyt csalt az arcunkra, de ebben meg is állt az eset. Azonban az alkalmi kántor újra nekikezdett, és próbálkozott az énekléssel, egészen addig, míg mi hangos nevetésben törtünk ki. Nehezítette a helyzetünket, hogy egy templomnyi középiskolás diák paskolta a padokat kacagva, és mi ezzel a félelmetes tömeggel néztünk vakmerően farkasszemet. A nevetés egy pillanatában az oltárról szigorú osztályfőnökünk ránk förmedt: „húzzunk be” a sekrestyébe. Mi így is tettünk sebtében, és annyira nem is bántuk, mert így ki tudtuk adni magunkból a fesztítő nevetést, és kiszabadultunk a helyzet fogságából. Tartottunk a piarista osztályfőnökünk szigorú szavaitól a mise végén, de felszabadultunk, amikor elmondta, hogy azért küldött ki minket, hogy ne fokozzuk benne a nevetési ingert.

András 2012 óta pap, a kaposvári székesegyházban szentelték fel. Középiskolai osztálytársam, legjobb barátom kiművelt egyházzenész atya, együtt végeztük a Harmat Artúr Központi Kántorképzőt, budapesti tanulmányaink alatt öt évig énekeltünk a Budapesti Vándor Kórusban. András atya liturgikus érzéke, zenei igényessége és képzettsége mindenkor széppé, igényessé teszi a liturgiát, bárhová is megy. Sokunkat a szentmise hagyományos, alkalomhoz illő Szent vagy, Uram!-énekei közelebb visznek Istenhez, és segítenek megmaradni hűségben; a szertartásokat András atya mindig örömet, jókedvet sugárzóan vezeti. Szolgálatára Isten áldását kérem.

Fábics István