Az Eucharisztia tisztelete 170/10h

„A püspök által életre hívott bizottságok és tanácsok – annak érdekében, hogy hozzájáruljanak »az egyházmegyében a liturgia, a zene és a szent művészet gyarapodásához« – a püspök elgondolása és irányítása szerint járjanak el, és vegyék figyelembe tekintélyét és jóváhagyását saját feladataik megfelelő végzéséhez, hogy így valóságos legyen a püspök kormányzása a maga egyházmegyéjében. A püspökök mérlegeljék, hogy mindezen csoportok, intézmények és bármi liturgikus kezdeményezés – miként ez már egy ideje sürget –, eddigi tevékenységük alapján eredményesek voltak-e, és jól gondolják meg, hogy szervezetük és tevékenységük milyen kiigazításra vagy fejlesztésre szorul, hogy újból hatékonyak legyenek. A szakértőket olyanok közül válasszák ki, akik elismerten szilárdak a katolikus hitben, s teológiailag és kulturálisan jól felkészültek.” (Redemtionis Sacramentum 25.) Amit a végrehajtási útmutatóban olvashatunk, annak előzményeit Szent II. János Pál pápa 1988-ban kiadott Vicesimus quintus annus kezdetű apostoli levelében találjuk. A püspök minden egyházmegyében az isteni misztériumok elsődleges kiszolgáltatója, ugyanakkor irányítója, támogatója és a rá bízott egész liturgikus élet őrzője. Amikor a püspök a néppel együtt ünnepel, feltárul az Egyház misztériuma, noha nem kizárólagosan, hanem kiemelten. Ezért szükséges, hogy a püspök szilárdan meg legyen győződve e szertartások jelentőségéről hívei keresztény életére nézve. Ezeknek ugyanis példaként kell szolgálniuk az egész egyházmegye számára. A szent pápa éppen ezért is tartotta fontosnak megerősíteni, hogy a püspöknek egy vagy több egyházmegyei bizottságot kell létrehoznia, amelyek hozzájárulnak a liturgikus cselekmények előmozdításához, valamint a zenéhez és a szakrális művészethez az egyházmegyéjében. Mindennek az a célja, hogy a papokat és a híveket segítsék a liturgia rítusainak és szövegeinek megértésében, hogy növekedjen az ünneplések méltósága és szépsége, valamint, hogy a szentségek „misztagógikus katekézise” az egyházatyák hagyományai szerint előmozdíttassék. (Vö. Vicsesimus quintus annus 20–21., KEK 1074.)

A dokumentum, noha nem idézi, nem nélkülözi a szentírási lelkületet és alapot: „Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává, másokat evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és azzá a tökéletes emberré leszünk, aki megvalósította Krisztus teljességét.” (Ef 4,11–13)

Az Egyházban minden szolgálat – a püspöké, a papoké, a bizottságoké és a tanácsoké – egyetlen közös cél felé mutat: hogy Krisztus Teste, vagyis a hívő közösség növekedjen, erősödjön, és feltáruljon szépsége.

A püspök különleges feladata, hogy biztosítsa a liturgia méltó és hiteles ünneplését, mert a liturgiában tárul fel igazán az Egyház arca: itt találkozunk az élő Krisztussal.

A rend, a tiszta keretek és a liturgia szépsége hozzájárul a lelki egészséghez és fejlődéshez, főleg akkor, ha nem veszítjük el annak tudatát, hogy a liturgia elsődleges forrása Isten, s a szent cselekmények célja Isten imádása és a szentségi kegyelem közvetítése. A világban gyakran káoszt, feszültséget és rohanást élünk meg, a liturgiában viszont Isten rendje, harmóniája, szépsége jelenik meg. Ez nyugalmat ad a léleknek, helyes kapaszkodót a közösségben, és gyógyulást a mindennapok zavarai közepette.

Amikor részt veszünk a szent liturgián, ne csak „megtűrt nézőknek” tekintsük magunkat, hanem olyan embereknek, akik egy nagy szimfóniában egyesülnek.

A püspök, a papok, a kántor, a ministráns, ahogy a hívek teljes közössége is mind együtt hordozói a liturgikus közösségnek (vö. SC 14.). És mindez végső soron a mi lelki épülésünket, belső gyógyulásunkat és növekedésünket szolgálja.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír