Az Eucharisztia ünneplése 83.

Jézus, légyen néked dicsőség – ki az égiek fölé szállsz – az Atyával és éltető Lélekkel a korok szakadatlan sorában. Ámen. 

Az Aeterne Rex altissime kezdetű himnusz záró versszaka a doxológia, amely eredendően nem része a himnusz legkorábbi ismert változatának. Az utolsó versszak teológiai gondolkodásában megjelenik a dicsőség szó, amely egyrészt utal a mennyből alászálló felhőre, amely jelképe annak a visszavonhatatlanul szoros kapcsolatnak, amely az Atya és a testet öltött Ige között maradandóan fennáll. „Az Igével egyesült emberség belépett Isten dicsőségébe.” A himnuszköltő így köszönti Jézust, a dicsőség Urát (vö. 1Kor 2,8), aki az Emberfia (vö. Jn 3,13), és aki fölvitte emberi természetünket az Atya jobbjára, az atyai házba (vö. Jn 14,2). Másrészt a dicsőség szónak van egy másik jelentése is. Szent Iréneusz szerint az Úr, aki a halál árnyékában volt (vö. Zsolt 22,4), testben feltámadt, és feltámadását követően fölemeltetett a mennybe. „Az Egyház ezért, amely elterjedt (az Ige magvaiban) az egész földön, egészen annak határáig, és az apostoloktól és tanítványaiktól elfogadta a hitét, amely szerint: az egy Istenben, a mindenható Atyában, aki alkotta az eget és a földet, a tengert és mindent, ami benne van; és az egy Jézus Krisztusban, a mi üdvösségünkért megtestesült Isten Fiában; és a Szent Lélekben, aki a próféták által hirdette Isten rendeléseit és az eljövetelt; és azt a (hitet), amelyben: a szűztől való fogantatását, a szenvedését, a halottak közül való feltámadását és testben a mennybe emelkedését szeretett Urunk, Jézus Krisztusnak; az Atya dicsőségében történő eljövetelét, hogy helyreállítson mindeneket, és feltámasztván az emberi nem minden testét, hogy Jézus Krisztusban, a mi Urunkban és Istenünkben, és Üdvözítőnkben és királyunkban, a láthatatlan Atya tetszése szerint, minden térde meghajoljon a mennyeieknek, a földieknek és az alvilágiaknak, és minden nyelv hirdesse őt…” (S. Irenaeus, Adversus haereses, I., 10, 1). A mennybemenetel titka kezdetektől elválaszthatatlan a krisztusi misztériumtól, ahogyan Szent Iréneusz és Szent Ágoston is látja (vö. Sermo 262, in PL 38,1207–1209). Ez utóbbi viszont az 57. zsoltár szavaival köszönti a mennybe emelkedett Urat: „Magasztaltassál az egek fölé, Isten!” A himnusz doxológiájának költője Szent Ágoston 262. beszédére hivatkozik, amelyben a dicsőség Krisztus Egyházát is jelenti: „Mi ez tehát: És minden föld fölött a te dicsőséged? hacsak nem: minden föld fölött a te Egyházad, minden föld fölött a te mátkád, minden föld fölött a te menyasszonyod, kedvesed, galambod, jegyesed (…) Ha az asszony a férfi dicsősége – az Egyház Krisztus dicsősége” (Sermo 262, VI. in PL 38,1209). Ezért ünnepli Egyházunk az Eucharisztia titkát a mennybemeneteli himnusszal, hiszen ez a szentség jövendő dicsőségünk záloga, amely dicsőség után vágyakozunk az apostol szavaival: „Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek, megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben.” (Kol 3,1–4)

Magyar Kurír