Bármi áron fölfelé… – Vértesaljai László SJ jegyzete

Az umbriai Todi város San Fortunato (Todi 6. században élt vértanú püspöke) templomának gótikus kapubélletén az emberfia fölfelé indul. Bármelyikünk lehet az a meztelen alak, csak a szándék a fontos: fölfelé! Alul áll, éppen csak nekilódulna. Követem a tekintetét, ahogy a csavaros oszlopra néz, mely irdatlan magasságba vezet, egészen föl, ahol többnyire Mária tartja ölében a Fiát. Föl kell jutni. Bármi áron! Hiszen ezért jövünk a dombra épült templomba, ezért lépdelünk föl a templomlépcsőn, hogy mind fönnebb kerüljünk. Bármi áron!

A béllet többi oszloplábánál tapogat a tekintetem. Keresem a megoldás kulcsát. Sok szökellés után rálelek a kőfaragó játékára, mely önmagában nem szükséges a kapu teljes egészéhez, mégis odafaragta. Az a kis jelenet a fölemlegetett „bármi áron”.

Todiban vagyunk, a ferences költő, Jacopone testvér városában. Őt ihlette a Lélek, hogy megírja átélten: Stabat Mater dolorosa, juxta crucem lacrimosa – Állt az anya keservében sírva a kereszt tövében. Amiről a ferences költő testvér énekel, azt az ő assisi mestere, Szent Ferenc testében hordozta. Ő is állt a kereszt alatt, La Verna hegyén, amikor a fölötte verdeső kerubszárnyú megfeszített Krisztus rávéste megváltásunk árát, a sebhelyeket. A kőfaragó mester így kapcsolta össze a kapubéllet második és ötödik fölcsavarodó oszlopát. Az a fölkapaszkodó emberfia-lánya csak ezen az áron juthat föl: Krisztus sebe erejével és Krisztus sebe erejében. Az első az én feladatom, a másik az ő segítsége. A kettő együtt biztosan megy. Milliók kipróbálták. Mérhetetlen nagy számban, szentté avatatlan mezítlábas hívő emberek. Mint ahogy ez a ruhátlan todi ifjú próbálgatja. Mint te meg én.

Még csak egy szó, a Stabat Mater utolsó verssora: Quando corpus moriétur, Fac, ut ánimæ donétur, Paradísi glória – S hogyha testem porba tér meg, lelkem akkor a nagy égnek dicsőségét lelje meg.

Ámen!

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír