Együttérző szívvel lehet vigaszt és örömet adni – Ünnepi interjú Spányi Antal megyéspüspökkel

– Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

– A Józsefvárosban születtem, egy egyszerű, négygyermekes családba. A szüleimnek is meg kellett küzdeniük mindazzal, amit az ötvenes évek viszonyai jelentettek. Egyfajta kettőség jellemezte az életünket: tudtuk, hogy milyen ellentmondás van a valós történelem, a múlt és a rendszer hamissága által közvetített ideológia között. A hitünket a politika brutalitásával szemben is megőriztük, magától értetődő volt, hogy elmentünk a vasárnapi misére. Emlékszem, hogy édesapám többször elvitt olyan szentmisére is, ahol igényesebb szentbeszédek hangzottak el. Együtt mentünk a halottak napján a Kerepesi temetőbe, ahol az ’56-os elesettek sírjait is felkerestük.

Normális, teljes életet éltünk annak ellenére, hogy anyagi szempontból igen szerény lehetőségeink voltak.

Abban a házban laktunk, melyet még a nagyapánk épített.

– Milyen nevelést kapott?

– Jól neveltek bennünket. Nincs bennem olyan emlék, amire nem szívesen gondolok vissza. Szeretet és szigorúság egyaránt jellemezte a mi nevelésünket.

Szüleim megtanították nekünk a könyv szeretetét – édesapám minden kézbe vett könyvet mindig gondosan újságpapírral fedett –, a közös étkezések értékét és a ház körüli munka fontosságát.

Ha egy felnőtt meglátogatott bennünket, mi, gyerekek is ott lehettünk. Persze a beszélgetések egy részét nem értettük, de máig emlékszem ezeknek a találkozásoknak a hangulatára, amikor a terített asztalt papok ülték körbe. Azt is megtanultuk, hogy a nehézségek ellenére lehet szépen élni.

– Hogyan tekint vissza az iskolaéveire?

– Én a Vajda Péter utcai általános iskolába jártam. Volt olyan tanítóm, aki oda járt templomba – a Rezső térre –, ahova mi is.

A tanáraim olyan emberek voltak, akikre fel tudtunk nézni, volt egyéniségük, sajátos karakterük.

Szívesen emlékezem vissza az iskolai kirándulásokra. Bár a piaristákhoz jelentkeztem, de véletlenül lehagytak a listáról, ezért végeztem a Széchenyi István Gimnáziumban. A gondviselés jelét láttam abban, hogy második évtől egy piarista tanár lett az osztályfőnökünk, pont annak a piarista szerzetesnek a testvére, aki kifelejtett a jelentkezésnél. Ő segített nekem akkor, amikor a teológiára jelentkeztem.

– Miért választotta a papi hivatást?

– Bátyámmal együtt kicsi korunktól jártunk ministrálni. Bár a templomban szolgáló papok közül a legtöbbel nem lett mély a kapcsolatunk, egyszer – talán általános iskolás lehettem – feltűnt egy pap, aki nem reverendában érkezett a misére. Kiderült, hogy ő egy jezsuita szerzetes, Petruch Antal, akinek időnként megengedték, hogy misét mutasson be. A Vajda Péter utca és az Orczy út találkozásánál volt egy keresztút és egy Golgota nevű régi barokk kápolna. Gyönyörű, ónból öntött figurákkal, az egészet olajfák vették körül. Reggelente sokszor én nyitottam ki, majd a mise végeztével én is zártam be.

Gyakran láttam ezt a jezsuitát imádkozni – mindig előbb érkezett, és csak akkor indult el, amikor szóltam, hogy nekem már iskolába kell mennem –, ez pedig nagyon megragadott engem.

Ő egyébként nagy tudású ember volt – Karl Rahnerrel együtt tanult –, de akkor kazánfűtőként kereste a kenyerét, mindezt egy zokszó nélkül. Bátyám már az esztergomi szemináriumba járt, többször is meglátogattuk, így sikerült sok ott tanító pappal – például Dékány Vilmossal – beszélgetnem. Ezek a találkozások, melyeket mindig figyelmes emberi gesztusok kisértek, mély benyomást tettek rám.

– Hogyan emlékezik a szemináriumi időszakra?

– Ez egy kegyelmi időszak volt a számomra, annak ellenére, hogy az elhelyezésünk nem volt ideális, mert elsőévesként több mint húszan voltunk egy teremben. Az első lelkigyakorlatot a nagy dogmatikus, Takács József tartotta nekünk. De Belon Gellért lelkigyakorlatára is szívesen emlékezem vissza. Kiváló tanáraink voltak: Rózsa Huba, Lenhardt Vilmos, Boda László, Bolberitz Pál. A spirituálisunk a későbbi veszprémi érsek, Szendi József volt. Mi, akiket végül Esztergomban szenteltek pappá, mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot, évente legalább egyszer találkozunk.

Nagy egyéniségek alakították a mi szellemi életünket és lelkiségünket.

– Milyen útravalóval engedték útjára a szemináriumból?

– Szendi József sokszor beszélt arról, hogy mennyire lényeges a pasztoráció, a személyes kapcsolat. Rózsa Huba – a nagy tudású professzor – mindig közvetlen volt velünk, még kirándulni is eljött. Az említett személyes kapcsolat nagyon fontos ma is, bár az a pap, akinek sok plébániája van, nehezebben tudja ezt megvalósítani. A prédikációk során mindig figyelem az embereket, nézem, hogy mi tükröződik vissza a szemükből.

Akkor tudok figyelni az emberi lélek rezdüléseire, ha ismerem őket, ha ismerem a családjukat, ha tudom, hogy milyen körülmények között élnek.

A papi barátságaimban is meghatározó volt ez a közvetlen kapcsolat.

– Ez a lelkipásztori szolgálatának az ars poeticája?

– Igen, mert úgy nem lehet az örömhírt hirdetni, nem lehet szólni az emberekhez, ha nem tudom, hogy kikhez beszélek. Lehet az a beszéd okos vagy bölcs, nem fogja elérni a célját. Annak idején sem a tudós párizsi professzorokat avatták szentté, hanem az arsi plébánost.

Az Egyház iránti elköteleződés is nagyon fontos, tudnunk kell vigasztalást nyújtani és örömet adni, ehhez pedig együttérző szív kell. Mindig világosan, egyenesen és becsületesen kell szólnunk.

Megnyilatkozásainkban meg kell jelennie a múltunknak, a magyarságunknak is, nem véletlen, hogy a magyar nemzet sok kiváló szentet adott a világnak. Támogatnunk kell a családokat, látogatnunk kell a betegeket. Káplán koromban a plébánosom, Dékány Vilmos minden délután elment, és csak a misére érkezett vissza. Kiderült, hogy rendszeresen járt a betegekhez, megerősítve őket a hitben és reményt adva nekik a szenvedésben. Ebben a szolgálatban nekem is követnem kellett őt. Ha valaki elmaradt a hittanóráról, akkor személyesen kerestük fel, megtudakolva, hogy mi van vele.

Magában az ember mindig gyenge. Össze kell fognunk azokat, akikben van nyitottság a hitre, akikre alapozva aztán felépíthetünk egy közösséget. Volt olyan időszak a papi pályafutásom során, amikor a fiatalokkal szinte mindennap találkoztam. Hosszú évekig tartó, mély barátságok jöttek így létre, s közben házasságok köttettek, mások pedig közelebb kerültek a Jóistenhez.

– A püspökké szentelése után azt kérte, hogy maradhasson plébános is. Miért döntött így?

– A szentelésem előtt Paskai László bíboros valóban arra kért, hogy legyek főállású helynök, de én azt kértem, hogy hadd maradhassak lelkipásztor is.

Nekem fontosak voltak az emberi kapcsolatok, a szentmisék, a szentségimádások, a hívekkel töltött közös idő. Ez nekem erőt adott, de azt is láttam, hogy az emberek is szeretettel fogadnak.

Emellett természetesen elláttam az adminisztratív feladataimat is. A szentelésem után maradt ez a helyzet egészen addig, míg ki nem neveztek székesfehérvári megyéspüspöknek. Egy ideig nehéz volt az új szolgálat, hiszen elszakadtam a régi környezetemtől, a híveket sem ismertem, de később, amikor létrejöttek az új kapcsolatok, már könnyebb volt megtalálni a helyem.

– Főpásztori tevékenységének fontos része Prohászka Ottokár emlékének ápolása. Miért tartja ezt fontosnak?

– Prohászka püspök egy olyan jelentős személyisége a magyarországi Egyháznak, akit csak Pázmány Péterhez lehet hasonlítani. Írásai, tevékenysége, papi életét meghatározó lelkülete nagyon gazdag és szép. Egyszer egy újságcikket kellett volna írnom január elsejére, amit bizonyos körülmények miatt nem akartam megtenni. Mivel nagyon erőltették, elővettem egy Prohászka-írást. Szinte egy az egyben ezt a cikket adtam le, hozzátéve, hogy az ő gondolataival kívánok boldog új évet. Senki nem tette szóvá, hogy régies vagy avítt, mert gondolatainak magva ma is megállja a helyét. Prohászka szerette az embereket. A zsidó rabbival együtt sétált, közösen vitatták meg a Biblia héber szövegét.

Igazi emberségét tanúsítja, hogy azt a ’19-es vöröskatonát, aki megalázta és kidobta őt a palotából, később maga mellé vette, mert gyerekei voltak, akikről gondoskodnia kellett.

Akik imádkozni látták, azt mondták, hogy felért egy lelkigyakorlattal. A papképzést is megújította, az általa nevelt lelkipásztorok segítették át a magyarságot Trianon tragédiáján. Nagyon bánt, hogy a Páva utcai Holokauszt Múzeumban egy méltatlan feliratú kép látható, mely nem az igazságról szól, csak hangulatot kelt egy olyan nagy formátumú személyiséggel szemben, aki erre nem szolgált rá. Nekem nagyon fontos, hogy abban a székben ülök, amiben ő is ült, hogy abban a kápolnában imádkozhatom, melyben – sokszor éjszaka is – ő is megszólította az Istent. Prohászka Ottokár püspök személyesen viselte gondját a papjainak, sokszor írt nekik levelet, melyben szinte kérlelő stílusban adott nekik tanácsot. Amikor láttuk, hogy milyen kevés kispap jelentkezik a szemináriumba, megalapítottuk a Prohászka Imaszövetséget. Ma már több ezer tagja van. Hála Istennek minden évben van kispap, de olyan is akad, aki szerzetesnek jelentkezik.

Az egyházmegyei múzeumban látható egy kép, ami a lényeget mutatja be Prohászkáról. A felvételen azt látjuk, hogy valahol a falu elöljárói fogadják őt. Ott állnak az egyszerű parasztemberek, akik valószínűleg egyszerű szavakkal köszöntik őt.

Szinte süt a képről, hogy Prohászka milyen nagy szeretettel hallgatja őket. Mint egy igazi atya, aki felemeli és erősíti a rábízott embereket.

Azt szeretném, ha az ő személyiségéből minél többet megismerhetnénk.

– A Bodajki Segítő Szűz Mária-kegytemplom, a kegyhely megújítása is a tevékenységének egyik fontos eleme. Miért?

– Minden püspöknek feladata, hogy a rábízott területen található értékeket megőrizze. A hagyomány szerint Szent István Székesfehérvárról egy csónakon kereste fel ezt a kegyhelyet. Most is áll ott egy szobor, mely ezt a jelenetet ábrázolja. Nem ismerjük a kegyhely eredetét, de a legtöbb Mária-kegyhely múltja a korai századokig – Szent László korába – vezethető vissza. Bodajk nekem azért is kedves, mert az egyik rokonom itt élt, festőművészként többször megfestette a kálváriát.

Amikor belépünk a bodajki templomba, valami szükségképpen megragad bennünket. Ez egy átimádkozott hely, ahol az ember „leveszi a saruját”. Amikor felmerült, hogy felújítjuk, bennem voltak kétségek: vajon képesek leszünk-e kialakítani egy modern, tömegeket megszólító kegyhelyet? Hála Istennek a munkatársaim bátorítottak és biztattak, a segítségükkel sikerült valami nagyon szépet megvalósítani.

Az volt a célunk, hogy azt, amit mi is megtapasztalunk, amikor évente egyszer a papsággal itt összejövünk, másoknak is át tudjuk valamiképp adni.

A kegyhely sok új létesítménnyel gazdagodott, ugyanakkor őrzi azt a miliőt, melyet évszázadokkal ezelőtt létrehoztak. Érdekes, hogy Kaszap István sírjánál mindig van friss virág, a bodajki kegyhelyen pedig mindig látunk zarándokokat. Mi ennek a titka? A kegyelem, melyet az ezredév óta imádkozó emberek itt megtapasztalnak.

– Hogyan készül a születésnapra?

– Hála Istennek komoly ünneplés nem lesz. Tőlem a nagy megemlékezés távol áll, hiszen az évek múlása nem érdem, hanem adottság. Egy születésnap arra alkalmas, hogy hálát adhassunk az Istennek. Ugyanakkor nehéz összeszedni, hogy miért is adjunk hálát. A családért, a barátokért, azért, amit a paptestvérektől kaptam, mindenképpen hálát kell adnom. Azokért a hívekért, akik hallgattak a szavamra, a munkatársaimért, de azokat a lehetőségeket is meg kell köszönnöm, melyeket sikerült jól kihasználni.

Nincs olyan nap, amiben ne tudnánk észrevenni, hogy az Isten szeret bennünket, én elsősorban ezt szeretném megköszönni.

Persze hálát kell adni a keresztségért, a pappá meg a püspökké szentelésért, de nemcsak az emberi élet csúcspontjait, hanem a hétköznapi Istenre csodálkozásokat is meg kell köszönnöm. Fontos, hogy ezt az Istenre találást a világ felé is közvetítenem kell, hiszen püspökként elsődleges feladatom, hogy másokat is az üdvösség felé vezessek. Egyedül nem tudunk üdvösségre jutni, csak a többiekkel együtt. A nyáj és a pásztor ugyanis szorosan összetartoznak.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla, Kuzmányi István/Magyar Kurír