Hodász András rendkívüli triduumja (I.): A pusztáról, ahol elveszítjük hamis biztonságérzetünket

A mise kezdetén Kuzmányi István állandó diakónus, főszerkesztő mindenkinek megköszönte, hogy elkezdődhet az idei, rendkívül triduum, amely hozzásegítheti a közvetítésbe bekapcsolódókat, hogy felkészülten fogadják be a misztériumot, amelyet a szent három nap és húsvét ünnepe jelent.

Hodász András megköszönte a felkérést és az ötletet. Ezekben az időkben az Egyház próbálja megtalálni azokat az utakat, amelyeken eljuttathatja az örömhírt a templomokba a jelen körülmények között eljutni nem tudó híveknek. Bízik benne, tette hozzá, hogy az Isten kegyelme mindannyiunkat átsegít a nehéz időszakon.

Nehéz megszólalni ezekben az időkben – kezdte beszédét az olvasmány és az evangélium után –, mert nehéz a bátorítás szavait megtalálni oly módon, hogy ne hangozzanak sután vagy közhelyesen, és nehéz bölcset mondani egy olyan helyzetben, amivel még nem nagyon volt dolguk sem a papoknak, sem általában az Egyháznak.

A plébániai kormányzó néhány nappal ezelőtt beszélgetett valakivel a plébánián az online közvetítésekről, és kicsit fanyalgott ezekkel kapcsolatban. Beszélgetőpartnere nagyon bölcsen úgy reagált erre, hogy ha valaki a sivatagban vándorol, és szomjazik, akkor az egy csepp víz is víz. Ez szíven ütötte az atyát.

Sok gazdasági, egészségügyi és egyéb bajon túl az egyik legnagyobb baj a mostani helyzettel az, hogy talán soha nem volt még olyan az Egyház történetében, amikor a híveknek hónapokon keresztül ennyire ne lett volna lehetőségük szentségekhez járulni. Természetesen – valószínűleg szombaton – lesz majd szó a lelki áldozásról és a tökéletes bánatról, amelyek alkalmas lehetőségek ebben a helyzetben, ahogyan a püspöki kar is kinyilvánította. Mégis: azok, akik napi áldozók voltak, rendszeresen jártak misére és gyónni; akik megszokták, hogy a szentségek megerősítő kegyelmében részesülnek, most valószínűleg pusztaságban érzik magukat. Hodász atya ezzel a pusztaságérzéssel akar foglalkozni a három nap során.

Lelki pusztaságról is szó van, bezártságérzésről is. Szorongás és bizonytalanság lehet bennünk, hogy mi lesz velünk, a szeretteinkkel, az egzisztenciánkkal, és mi a helyzet az újraéledő családi konfliktusokkal. Nem könnyű helyzet ez. Mégsem feltétlenül jó megoldás az, amit a zsidó nép a pusztai vándorlás során tett. Hogy lázadozott az Isten ellen. „Miért teszi ezt az Isten? Hogyan tehette ezt az Isten? Miért kerültünk ebbe a helyzetbe?”

Nem biztos, hogy a miért a jó kérdés. A miért kérdéssel az a baj, hogy beleragadunk általa a sebesüléseinkbe, a nehézségeinkbe;

abba a hozzáállásba, hogy „én addig nem megyek tovább, nem lépek ki ebből a helyzetből, míg meg nem mondja nekem valaki, hogy mi értelme van, miért jött ez ránk, és mi történik itt egyáltalán”. Ezzel tulajdonképpen azt érjük el, hogy ne tudjunk megbirkózni a helyzettel.

Sokkal jobb kérdés a miért helyett a hogyan. „Hogyan tudok ebben a helyzetben továbblépni, hogyan tudom aktiválni a kreatív energiáimat, mit tudok kezdeni a helyzettel?” Az Egyház átállt online oktatásra és miseközvetítésekre, mert ezt tudja tenni. De minden más területen is ez van: home office, home schooling. Ezek már a hogyanról szólnak.

Mit jelent pusztában lenni? Olyan társadalomban élünk, amely eleve nagyon nehezen viseli a kellemetlenségeket és a fájdalmat. A fájdalomcsillapítók abban versengenek, hogy melyik hány másodperc alatt tudja csillapítani a fájdalmainkat, a cégek pedig abban, hogyan tudjuk a segítségükkel minél kellemesebben érezni magunkat – fitnesz, wellness, miegymás. Szolgáltatások, amelyek kényelmessé és kellemessé teszik az életünket.

Elfelejtettük azt, hogy a fájdalomnak, a nehézségnek és a keresztnek bizony nem csak hogy értelme van, hanem nagyon fontos céljai is vannak. Látjuk, ahogy a választott népet az Isten bevezeti a pusztaságba, és amikor úgy látja, hogy még nem érettek az Ígéret földjének elfoglalására, visszafordítja őket. „Tessék visszamenni a pusztaságba, és még negyven éve vándorolni” – mondja nekik. Tehát a pusztatapasztalat fontos. A három nap elmélkedései abban akarnak segíteni, hogy megértsük, mi ez a puszta, és hogy miért fontos a pusztatapasztalat.

Azt mondja Isten igéje, hogy „a pusztában készítsétek az Úr útját”. Erre utal vissza Keresztelő János, amikor arról kérdezik, hogy ki ő. „A pusztában készítsétek az Úr útját.” Miért pont a pusztában?

Rádöbbenhetünk, hogy a negyven év vándorlás a pusztaságban, elzárva az Ígéret földjének bőségétől nem volt teljesen céltalan és fölösleges.

A választott nép kiszabadul Egyiptomból, a fáraó fogságából, Mózes kivezeti őket azzal az ígérettel, hogy Isten előkészíti számukra az Ígéret földjét.

Az Egyiptomból való megszabadulás tulajdonképpen a bűn állapotából való kiszabadulás; a bűnös szokásainkból, komfortzónánkból való kilépést jelenti – hiszen Egyiptomban kényelmes, vannak húsos fazekak, van munkánk, és rabszolgák vagyunk ugyan, de az életünk nincsen fenyegetve.

Egyiptomból kilépni, elhagyni a régi életünket, a bűneinket, a komfortzónánkat annyi, mint belevágni az ismeretlenbe, és rábízni magunkat az Istenre.

Ez teljes újrabootolást jelent, mint amikor a számítógépet vírus miatt újra kell telepíteni. Ez az helyzet arra is alkalmas, hogy átgondoljuk, milyen programokat telepítsünk újra, és milyet nem. És mit teszünk azért, hogy ez a vírus a jövőben ne tudjon bennünket elkapni? Az újrabootolás mindig sok haszonnal jár.

Mi történik a pusztában? Elveszítjük a hamis kapaszkodókat. Azt mondja Isten igéje: „A pusztában sajátjává fogadta a sivatag kietlenségében és éjszakájában. Védőn körülvette, oltalmazta, óvta, mint a szeme világát. Mint a sas, amely a fészkét védi, lebeg a fiókája fölött, kiterjeszti szárnyát, tulajdon szárnyán hordozza. Az Úr vezérelte egymaga, idegen isten nem volt vele” (Második törvénykönyv, 32, 10–12). És egy másik helyen azt írja: „A pusztában találtam rád. A félelem helyén, a zord magányosság földjén.”

A pusztában találkozik az Isten a népével. A pusztában elveszítjük a hamis kapaszkodóinkat; azt az illúziót, hogy mi majd megoldunk mindent, mert mi mindenre képesek vagyunk.

Ma nagyon népszerűek a motivációs trénerek, akik azt mondják, hogy csak el kell határoznod, és sikeres leszel, csak neki kell indulnod, és működni fog. Nem lenne meglepő, ha sokakat erős szorongással töltene el egy-egy ilyen mondat. Hiszen azt tapasztaljuk, hogy gyakran mindent beleadunk, elhatározzuk és elkezdjük – és mégsem sikerül. Ez az élet valós tapasztalata. A pusztában ezeket a hamis illúziókat elveszítjük. 

És a pusztában elveszítjük a bálványainkat is. A mai világban az emberek nagyon könnyen ragaszkodnak bálványokhoz. Nagyon könnyen építünk, faragunk, ácsolunk magunknak bálványokat az Isten helyett. És kezdünk már nem az Istenben bízni, hanem a pénzünkben, a bankszámlánkban, a biztosításunkban, a világpiaci folyamatokban, a vezetőinkben vagy akár az egészségügyben. Ezek nem rossz dolgok, csak ha úgy bízunk bennük, mint Istenben kellene bíznunk, ha mindenhatónak tartjuk őket, mint amilyennek az Istent kellene tartanunk, akkor nagyon könnyen bálványokká válnak. Amikor szembesülünk azzal, hogy nem mindenhatók, kiszaladhat a lábunk alól a talaj, mert a pénzünk elfogyhat, elinflálódhat, a vezetőink hozhatnak rossz döntéseket, és az egészségügy sem képes mindenkit megmenteni. Ilyenkor megint csak szorongást tapasztalunk, és tanácstalanok vagyunk, hogy ebben a helyzetben mibe kapaszkodjunk. Ez az a pillanat, amikor esélyünk van arra, hogy újra rátaláljunk Istenre.

Amikor minden összedől, akkor lehetőséget kapunk arra, hogy valóságos kapaszkodót keressünk, aki az egy igaz Isten.

Elveszítjük a hamis biztonságérzetünket, viszont rátalálhatunk az igazi biztonságérzetünkre, az Istenbe vetett hitünkre.

A pusztában természetesen csalódunk is. A választott nép negyvenévi vándorlása során újra és újra előjön Mózesben, hogy csalódik a népben. Hiszen felmegy a hegyre, és mire visszajön, látja, hogy a választott nép elfordult az Istentől, és egy bálványt imád. Újra és újra megjelenik ez a mozzanat, hogy a nép keménynyakú; még az Isten is azt mondja, hogy töröljük el, majd lesz másik népem. De Mózes mindig azt mondja: „Próbáljuk meg még egyszer. Tervezzünk újra!”

Ezt a fajta csalódást tapasztalhatjuk meg mi is. Főleg akik megélik a házi karantén nehézségeit. Csalódhatunk magunkban. Mennyit álmodoztunk arról, hogy ha egyszer lenne időnk, akkor hú, de sokat tudnánk beszélgetni a feleségünkkel, játszani a gyermekeinkkel; elolvasnánk azokat a könyveket, amik sorban állnak a polcon, meghallgatnánk azokat a klasszikusok, amiket már régen nem – és most, kedves testvérek: egy-két-három hete karanténban vagyunk, de többet beszélgetünk-e, többet olvasunk-e, többet játszunk-e a gyermekeinkkel? És többet imádkozunk-e? Mert korábban mindig az volt a kifogásunk, hogy nincsen időnk imádkozni. Most többet imádkozol?

Amikor szembesülünk a gyengeségeinkkel, azzal, hogy újraélednek a konfliktusok a családban a bezártságtól, meg azzal, hogy mégsem vagyunk képesek egészen olyanok lenni, amilyennek elképzeltük magunkat, ez a csalódás a pusztatapasztalat fontos része. Ez a tapasztalat, krízis jelen van az életünkben – ez teljesen természetes, az emberi élet része. Nem kell hozzá világjárvány. Csak most brutálisabb, valóságosabb módon lépett be az életünkbe.

Fogadjuk el, hogy ez a pusztaság az életünk része. Ez a személyiségfejlődésünk nagyon fontos mozzanata-állomása.

Annak felismerése, hogy ez integráns része annak, amit emberségnek, életnek, hétköznapnak mondunk. Éppúgy része, mint amennyire a boldogság vagy a szeretteink megölelése (amiben most nem lehet részünk).

Mi az, amit a pusztában tehetünk? Elveszíthetünk olyan dolgokat, amelyekre nincsen szükségünk. Rádöbbenhetünk olyan dolgokra, amik nehéz rádöbbenések, de fontosak. És alakulhatunk – olyan módon, ahogyan a pusztatapasztalat nélkül nem alakultunk volna.
Létezik olyan betegség, hogy valaki nem érez fájdalmat. Az orvosok az ő esetében azon dolgoznak, hogy érezzen. Miért? Azért, mert a fájdalom nagyon is hasznos dolog. Általában nem akarunk belőle, menekülünk tőle. Elfelejtjük, hogy a fájdalom ráirányítja a figyelmünket arra, ami fontos. Amivel egyébként nem foglalkoznánk.

Ezt tapasztaljuk meg a pusztában: hogy muszáj lesz azokkal a dolgokkal foglalkoznunk, amelyekkel a hétköznapok rohanásában nem foglalkozunk. A házastársaknak azzal, hogyan áll a párkapcsolatuk. A papoknak azzal, hogyan áll az istenkapcsolatuk, az imaéletük. A fájdalom szembesít bennünket azzal, hogy mi nem működik az életünkben.

Általában a múltban vagy a jövőben tartózkodunk – a jövőről ábrándozunk, a múlton kesergünk –, a fájdalom viszont a jelenben tart. És az Isten a jelent ajándékozta nekünk, a jelenben lehet vele találkozni.

Tehát nagyon fontos hely a puszta. A pusztában a választott nép törvényt kap, rátalál az Istenre, és ott lesz választott néppé. Az elkövetkező napokban ennek a lelki mozzanatnak az egyes lépéseiről lesz szó. Arról, hogyan tudunk rosszul reagálni a pusztatapasztalatra, krízisre, és hogyan lehet jól.

Összefoglalásként: a pusztában talál ránk az Isten, és a puszta szükséges tapasztalat, még akkor is, ha nehéz. Ne meneküljünk tőle, hanem engedjük, hogy az Isten keresztülvezessen rajta bennünket.

Kiss Péter/Magyar Kurír