Hogyan segítsünk azoknak, akik elvesztették egy szerettüket?

November első napjaiban felekezettől függetlenül elvesztett szeretteinkre emlékezünk. Az elmúlás, a gyász nem kívánatos velejárója ugyan az emberi életnek, de egyik legnagyobb valósága annak. Mindannyian voltunk már érintettek közvetlenül vagy közvetetten a gyász folyamatában. Szeretettel gondolunk vissza idős nagyszülőkre, idézzük fel az együtt töltött több vagy kevesebb időt, ami megadatott.

Vannak azonban olyan esetek, amelyek mélyen megrendítenek akár kívülállókat is, mert a halál nem az idős emberek kiváltsága csak. Idős emberek halálakor a környezet számára támpontot jelent a magasabb kor megélése, melynek hangsúlyozásával próbálják vigasztalni a gyászolót. Fiatalabb vagy fiatal családtag elvesztésekor viszont érezzük, hogy a szavak, amiket mondhatnánk, nagyon gyengék. Erősebb érzéseket váltanak ki belőlünk ezek az esetek.

A veszteség viszont minden esetben veszteség” – fogalmazza meg Sebestyén Katalin.

Babai-Szénégető Adrienn meglátása szerint: „Méricskélünk, hogy melyik gyász súlyosabb”, és annak megfelelően pár napig vagy pár hónapig észrevesszük a gyászt, de utána elfordulunk. A »súlyosabb« gyászok kapnak pár hónap érdeklődést, együttérzést, az »egyszerűbbek« (mint például nagyszülő halála vagy idős szülő elvesztése) csak pár napot, vagy egy-két kérdést.”

(…) A támogatásunk kifejezése nem mindig egyszerű, főleg, ha őszinte részvéttel vagyunk a gyászoló felé. „Még a legjobb szándékkal kimondott mondatokról is érezzük, hogy suták, mert olyasmivel találkozunk a gyászban, ami túl van az emberi érzékelés határán. Mi is elbizonytalanodunk ilyenkor hozzátartozóként vagy szomszédként, kollégaként. Egyrészt érezzük, hogy kellene valamit mondanunk, mert szeretnénk megvigasztalni, másrészt viszont azt is, hogy nincsenek jó szavak – fogalmazza meg Katalin. – Szavakra azonban nem mindig van szükség. Sokszor többet mond el a jelenlétünk. Keresztényként tapasztalom, hogy ilyenkor olyan könnyen jönnek a bibliai igék. Sok esetben ezeket a gyászoló is tudja, hogy például »azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra szolgál«, de adott pillanatban nehéz ezzel azonosulnia. Ilyenkor a szavak nélküli jelenlét vagy egy tevékeny segítségnyújtás, például egy közös ebéd nagyobb segítséget jelent.

Maga a jelenlét gyógyít, nem a szavak.

Mi, akik találkozunk a gyászolóval, arra kapunk páratlan lehetőséget az élettől, hogy tartsuk a lelki összeomlásban, a káoszban a rendet. Ezt nem kell kimondani, csak a jelenlétünkkel, a szeretetteljes figyelmünkkel, az őszinte megrendültségünkkel biztosítsuk, vagy csak annyival, hogy kimondjuk, nem találjuk a szavakat ugyan, de szívesen vagyunk vele. Tegyük azt, ami a gyászolónak jó.” A legrosszabb döntés, ha a bizonytalanságunk, félelmünk, hogy mit mondjunk vagy tegyünk, arra vezet, hogy nem teszünk semmit. Mivel tolakodók sem szeretnénk lenni, előfordulhat, hogy tabuként kezeljük a történteket.

„Az első és legfontosabb dolog és a gyászból való gyógyulás alapvető feltétele, hogy ne legyen egyedül a fájdalmával a gyászoló. Ehhez nem elég, hogy egy lakásban lakunk vele, vagy egy irodában dolgozunk vele, hanem éreznie kell, hogy a gyásza látva van” – véli Adrienn. Ha tehetetlennek, tanácstalannak érezzük magunkat a mások gyászával kapcsolatban, mondjuk el őszintén, ami bennünk van.

Azok a gyászolók is, akik alapvetően nehezen mutatják ki az érzéseiket, megnyílnak, ha érzik, hogy valaki őszintén odafordul hozzájuk, hogy van, akinek valóban fontos a gyászuk.

Ha letudjuk annyival, hogy szóljon, ha szüksége van valamire, nem fog szólni. Adrienn elevenít fel egy újabb példát, amely megmutatja, hogy a tanácstalanságban az őszinteség a legfontosabb lépés lehet: „Egy ovis gyermekét elveszítő anya mesélte egyszer, hogy megállította egy szülőtárs az utcán. Elmondta, hogy iszonyatosan megrázta őt a hír a kisfia haláláról, és a feleségével azóta arról beszélnek, hogyan tudnának segíteni. Még egy gyászolóknak szóló könyvet is vettek, hogy hátha abban találnak valamit, de nem találtak. Ezért megkérdezi, vihetnek-e nekik húslevest vasárnap, és egyáltalán kérhet-e olyat, hogy mondja meg, mi esne jól neki. Mondanom sem kell, ez a pár mondat önmagában egy hatalmas adag gyógyír volt a fájó szívre.”

A teljes írás ITT olvasható.

Szerző: Gátasné Szatmári Valéria

Forrás: Újvárosonline.hu

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír