Kenózis 2.0

Az „ideális” karácsonyünneplés számos hagyományos kelléke (a csillaggal ékesített barlangistálló, a fényekkel díszített fenyőfa vagy akár a hófehér táj) a gyerekek mesei világát idézi, ráhangol arra, hogy minden ízét átérezzük ennek a gyönyörű mondatnak: „Gyermekké lett az Isten.” Az Egyház kezdettől ragaszkodott ehhez az állításhoz, mintha ez szemléletesebbé és szerethetőbbé tenné az alapvető tételt, hogy Isten a megtestesülésben valóságosan, teljesen, maradéktalanul ember lett, a kalkedóni krisztológiai dogma szóhasználata szerint

az Atyával egylényegű Fiú egylényegű lett az emberrel. Méltó és igazságos tehát szemlélni és csodálni a betlehemi idillt, a jászolt s benne a gügyögő gyermek Istent. 

Nem is volna muszáj ünneprontó asszociációkkal bárkit kizökkenteni ebből a hangulatból, de bennem és az egyetemes kultúrában immár végérvényesen a karácsonyhoz kapcsolódik néhány írásmotívum, amelyek szépségük okán elférnek az ünnepi szövegek sorában, miközben valami keserű hiányérzet kioltja bennük s általuk a spontán, felhőtlen örömet. Bari Károly fiatalkori versében édesanyját kérleli: „énekeljél Jézusnak / fekete altatódalt, himnuszok füstjébe sodorja / nyelvedet a félelem, hiszen tudod / nagyon tudod: bűneink szögeivel / útjait már teleszórtuk”. Jean-Paul Sartre hadifogságban írt, fiatalkori misztériumjátékában a messiás-hírnök angyali karokról lelkendező pásztorokkal és a Betlehembe csalogató csillagokról áradozó napkeleti királyokkal is dacoló Barjona így fakad ki: „Egy meztelen kisgyermek, mint a kelő nap színe. Ah, a szép hazugság! Odaadnám jobb kezemet, ha hinni tudnék benne csak egy pillanatra is. Az én hibám az, Uram, ha éjjeli állatnak teremtettél, és a testembe égetted ezt a rettenetes titkot: sohase lesz reggel? Az én hibám az, hogy tudom, én tudom: Messiásod egy nyomorult koldus, aki majd a kereszten pusztul el, tudom, hogy Jeruzsálem mindig fogoly marad?”

A Filippieknek írt levél Krisztus-himnuszából vett és a II. Vatikáni Zsinat utáni teológiában közkinccsé, már-már divatos szakkifejezéssé vált szóval a megtestesülés lényegében Isten kenózisának (önkiüresítésének) aktusa: ennek a fogalomnak a jelentését és jelentőségét végül is a betlehemi idillt szemlélve is megérthetjük és átérezhetjük. Mi többet érthetünk és érezhetünk, ha meghalljuk az ilyen az alternatív megszólalásokat is?

Isten rejtekezni szeret 

A kenózis fogalom tartalma és üzenete egy olyan Isten képét tárja elénk, aki ahelyett, hogy a kirakatba tenné, inkább elrejti isteni hatalmát, hogy egyértelmű lehessen az önmagát kockára tenni kész, végsőkig elmenő szeretetének elsőbbsége. Ez a szeretet (ahogyan a kenózis fogalom úttörő teológusai megfogalmazták) a Szentháromság belső életének, az isteni személyek egymással való kapcsolatának motorja. Így az emberi, sőt szolgai alakot öltés, Isten rejtőzése az esendő emberségben valójában nem rejti, hanem éppen kinyilatkoztatja isteni lényegét, és ebben az összefüggésben ez a legsajátabb keresztény felfedezésnek tűnik. 

De ha akár véletlenszerűen körülnézünk a kereszténység előtti vagy utáni, „civil” szellemi tájban, találunk példákat arra, hogyan lehet(ett) a rejtőzködést a bibliai kinyilatkoztatástól függetlenül is vonzónak, értéknek látni. Legendás Hérakleitosz töredéke: „A természet rejtekezni szeret.” Aforizmatikus az Andrássy család címerfelirata: „Non videri sed esse” (Nem látszani, hanem lenni). Aktív élete (politikai, közéleti, tudományos tevékenysége) fényében izgalmas Francis Bacon ítélete: „Bene vixit, qui bene latuit” (Az élt jól, aki jól rejtőzködött). Nem meglepő, hogy filozófusok és a legkülönbözőbb vallások ezt az „erényt” Istennek is tulajdonítják. A lényeg megragadásának optimista ambíciójától fűtött filozófus Istennek a korlátolt emberi megismerőképesség számára felfoghatatlan transzcendenciájával magyarázza, hogy

Isten mintegy el van rejtve az ember elől. A vallásos ember pedig Isten szuverén döntéséből eredezteti a helyzetet, hogy Isten mindig titok marad az ember számára.

Erről is tanúskodik az Ószövetségben Istennek a létigéből képzett tulajdonneve, amely mai értelmezésünk szerint nem szükségszerű létezésének tényét hivatott kimondani („én vagyok a létező”), hanem mindenkori cselekvő jelenlétének ígéretét, amely jelenlét idejének és módjának meghatározása azonban egyedül neki magának van fenntartva, ezért a lényegét kimerítő (és azután kalkulálható, manipulálható) fogalom nem alkotható róla. Rejtőzködő Isten a filozófusok és a nem bibliai vallások Istene is. Miben állhat mégis az Újszövetség újdonsága, eredetisége?

Talán elveszett 

Különös és megrendítő, hogy a gondolkodó/vallásos ember a történetének azon (évszázezredes) időszakában élt azzal a meggyőződéssel, hogy Isten rejtőzik, illetve el van rejtve, amikor még dúskálhatott Isten epifániáinak, megmutatkozásainak tapasztalataiban, amikor még elég volt a kíváncsi figyelem – vagy talán még az sem kellett – ahhoz, hogy mintegy Isten lába nyomában járva csodákkal telinek lássa az őt körülvevő világot. Az „Isten jelenvalósága kézzelfogható” talaján állva bizony feleslegesnek, ingyenesnek, merésznek vagy legalábbis törékenynek tűnik az Isten elrejtettségéről való beszéd – mintha csak a misztikusok belterjes vagy a teoretikusok szőrszálhasogató játékának része lenne. 

Az újkori ember azonban – ennek felemlegetése szinte már közhely – új korszakot él: számára nem hozzáférhető ez a korábban volt evidencia. Az Isten-tapasztalat helyét átvette Isten nemlétének tapasztalata (Bernhard Welte). A Nietzsche által megénekelt bolond ember még szarkazmussal vegyes kétségbeeséssel keres(tet)te Istent („Talán eltévedt? Elveszett, mint egy gyerek?”), mára viszont a „Hogyan vigasztalódunk, mi, minden gyilkosok gyilkosai?” zaklatottságát, a „valami nincs sehol” (Váci Mihály) nyugtalanságát felváltotta a hiány- és szégyenérzet nélküli, rutinos érdektelenség („A hívő gyakran tévesen képzeli, hogy a nem hívő – mintegy magára maradva az élet és a halál nagy kérdéseivel – állandó gyötrelemben él” – André Frossard).

Isten nem hiányzik a mindennapokból, az ünnepekből, a fizikából, az irodalomból, a világból.

Ha valaha szó esett Isten elrejtettségéről, most van csak igazán értelme, beazonosítható jelentése minden ehhez fogható kijelentésnek: most, amikor már tudjuk „nevét az árvaságnak”, most érezhetjük igazán, mit jelent elrejtettnek lenni. És most, amikor a technikai fejlődés megágyazott az önmegmutatás kultuszának, most érezhetjük igazán a súlyát annak, hogy Isten mintegy megfosztatik vagy megfosztja magát a feltárulkozás lehetőségétől. 

A kortárs posztmodern filozófus, Gianni Vattimo – persze egyház- és teológiakritika is ez – áldásnak tartja a szekularizációt, mert szerinte elgyengülésében, visszahúzódásában, kenózisában és csupaszságában a gondolkodás története során most először válhatott nyilvánvalóvá a lét, a logosz, Isten valódi lényege. Talán szabad e séma alapján úgy gondolnunk, hogy

Istennek ez a mai kényszerű elrejtettsége gondviselésszerű, amennyiben segíthet minden szabadon vállalt, önként elszenvedett isteni rejtőzködés igazi mélységének és horderejének „veszteségmentesen” radikális megértésében, átérzésében.

Rongyaiban is kitakarva

Az előnyünkre vált hiányélmény által iskolázott figyelmünk felfedezheti a rejtőzködő keresztény Istennek (a rejtőzködő Isten keresztény felfogásának) egy további fontos vonását is. 

Gustave Thibon, akire Simone Weil az emigrációja előtt született írásainak gondozását bízta, egy visszaemlékezésében megosztotta találkozásuk és közös történetük egy megindító mozzanatát: míg egy induló kapcsolatban mindenki azon igyekszik, hogy az első fellépése sziporkázó és lehengerlő legyen, majd később elkerülhetetlenül lelepleződik a korábban titkolt szürkeség és árnyék, addig Weil éppen fordítva működött. Semmit sem tett azért, hogy többnek, szebbnek, értékesebbnek lássék, nem zavarta, ha elsőre inkább unalmasnak, közös gondolkozásra és örömre alkalmatlannak ítélték. A figyelemnek és a türelemnek, amely elbírta ezt a távolságot, később megadatott, hogy beavatást nyerjen lelke kivételes gazdagságába. 

A kereszténység előtti Isten-koncepciókban a rejtőzködés célja a hatalom számító demonstrálása volt.

A keresztény Isten azonban másképpen rejtőzködik, nem a hatalmi pozíciót akarja konzerválni az elérhetetlenség, a kiismerhetetlenség mítoszának fenntartása által, sőt, talán nem is szándékosan bújik álruhákba.

Karakterében van valami a weili naivságból, indifferenciából. Tudatos erőfeszítése nem a hatalom (jelvényeinek) elrejtésére, vagyis nem valaminek az elleplezésére koncentrál, hanem valami másnak a megmutatására: hadd lássa rajta mindenki, hogy nem úszta meg, szerzett valódi sebeket. Ez az imponáló bizonyítéka annak, hogy valóban sebezhetővé tette magát, mert valóban szeretett. 

„Szeretettel és hálával gondolhatunk erre a törékenységre bármilyen kis vagy nagy szenvedés alkalmával. Gondolhatunk rá a szinte közömbös pillanatokban. Gondolhatunk rá minden örömben. Ezt nem szabadna, ha ez a gondolat zavarhatná vagy gyengíthetné az örömöt. De nem így van. Az öröm csak még áthatóbb és megragadóbb édességű lesz, mint ahogy a cseresznyefavirágok törékenysége is csak növeli szépségüket.” (Simone Weil)

Kép: Giorgione: Pásztorok imádása

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.