Kocsis Imre: Jézus, az irgalmas Üdvözítő Szent Lukács szövegeiben

Ha az evangéliumokat figyelmesen végigolvassuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy ezek a Jézus kínszenvedéséről és feltámadásáról szóló részekben hasonlítanak leginkább egymásra. Az események ugyanabban a sorrendben követik egymást: az utolsó vacsora; Jézus Getszemáni-kerti tartózkodása és elfogatása; kihallgatás a zsidó vezetők előtt és Péter tagadása; kihallgatás Pilátus előtt és a halálos ítélet; keresztút, keresztre feszítés és kínhalál; a temetés; az üres sír felfedezése az asszonyok révén; a feltámadt Krisztus megjelenése az apostolok előtt. Ezekről az eseményekről mindegyik evangélista ír, persze eltérő részletességgel és eltérő hangsúlyokkal. Ugyanakkor olyan részletek is felfedezhetők, amelyek csak egyetlen evangéliumban szerepelnek.

A sajátos elemek vizsgálata által jól megmutatkozik, hogy miben is áll az az egyedi nézőpont, amellyel az egyes evangélisták Krisztus szenvedését és feltámadását bemutatják és értelmezik. 

Szent Lukács szenvedéstörténetében és húsvéti szövegeiben Jézus irgalmasságának hangsúlyozása tekinthető a legsajátosabb vonásnak. Jól tudjuk, hogy Lukács művét előszeretettel nevezik az irgalmasság evangéliumának. Ez a megnevezés éppen azért mondható találónak, mert Lukács nemcsak a nyilvános működés bemutatásakor tudatosítja Jézus irgalmasságát (ezt Máté evangélista is megteszi), hanem a szenvedéstörténetben és a feltámadásról szóló szövegekben is. Szabadjon erről egy rövid áttekintést adni.

Az elfogatásról szóló elbeszélésben (Lk 22,47–53) többek között arról olvasunk, hogy amikor megjelent az elfogásra kirendelt csapat, valamelyik tanítvány kardot rántott, és levágta a főpap szolgájának egyik fülét. Ezt a mozzanatot a többi evangélista is említi, de csak Lukács szövegében esik szó arról, hogy Jézus megérinti a sebesült fülét és meggyógyítja (22,51). Érdemes felfigyelni arra, hogy nyilvános működése során Jézus azokat gyógyította meg, illetve azok javára tett csodákat, akik nyitottan, hittel közeledtek hozzá. Most ellenben olyan valakin segít, aki támadóan lépett fel vele szemben. Tettével különös nyomatékot ad annak a követelménynek, amelyet korábban a síksági beszédben (6,27–28) fogalmazott meg: a segítségnyújtásban megmutatkozó szeretetet az ellenség iránt is gyakorolni kell.

A Péter tagadásáról szóló lukácsi elbeszélésben (22,54–62) szintén van egy nagyon sajátos, párhuzam nélküli megjegyzés: „Az Úr erre megfordult és rátekintett Péterre” (22,61). Míg a többi evangéliumban közvetlenül a kakasszó indítja bűnbánatra Pétert, addig Lukácsnál Jézusnak, az Úrnak a tekintete. Nyilván a kihallgatást követő rövid találkozás során történt ez az odafordulás, amely azt jelzi, hogy Jézus a tagadás ellenére sem utasította el magától a tanítványát, hanem segítségére sietett, hogy bűnbánatra és megtérésre ösztönözze. Miként a híres ároni áldás (Szám 6,25–26) is tanúsítja, az arc odafordítása az irgalomnak és a közösség fenntartásának jele. Amennyiben Isten a bűnös felé fordítja „orcáját”, a megbocsátását juttatja kifejezésre, azt a megbocsátást, amellyel új lehetőséget ad az elbukottnak.

A keresztre feszítésről szóló lukácsi elbeszélésben (23,26–43) két olyan mozzanat is van, amely egyértelműen tanúsítja Krisztus irgalmasságát, s mindkettő egyedül Lukács szenvedéstörténetében olvasható. Nem sokkal a keresztre feszítés tényének közlése után az evangélista Jézus közbenjáró imájára irányítja a figyelmet: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (23,34).  Ez a megbocsátást kérő ima nyilván nemcsak azokra vonatkozik, akik a kivégzésben közvetlenül rész vettek, hanem mindenkire, aki felelős a halálos ítéletért. Az ima jól mutatja, hogy Jézust nem a harag és a megtorlás vágya vezérli. Ő korábban is minden ember üdvösségéért munkálkodott, és a kereszten függve is ezt teszi, azzal az egyedüli eszközzel, amely ott rendelkezésére áll: az imával. Példáját követi majd az első keresztény vértanú, István diakónus, aki halála előtt szintén közbenjár kivégzőiért (ApCsel 7,60).

A kereszten szenvedő Jézus másik irgalmas megnyilvánulása a kigúnyolásról szóló jelenet (Lk 23,35–43) végén található. A csúfolódásban a nép főemberei, a kivégzést végrehajtó római katonák és a Jézussal együtt megfeszített egyik gonosztevő vesznek részt. A gúnyolódókkal szemben áll „a másik gonosztevő”, a megtérő lator, aki megfeddi társát, mert nincs benne sem istenfélelem, sem szolidaritás. Gúnyolódása annál inkább elítélendő, mert Jézus ártatlan. A megtérő lator egyúttal bűnvallomást is tesz, amikor kijelenti, hogy ő és társa jogos büntetést szenved. Ezután Jézushoz fordul, és közbenjárását kéri: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba” (23,42). Válaszában Krisztus, az ünnepélyes „bizony mondom neked” formulával bevezetve, arról biztosítja a megtérő latort, hogy még „ma” vele lesz a paradicsomban. Az a közösség, amely a lator megtérése által közte és Krisztus között létrejött, nem szűnik meg a halállal. Jézus a halálát követően az Atya által neki készített égi uralomba fog belépni, s a megtért bűnös ott is közösségben lesz vele. Ennek az ígéretnek nagyszerű távlata van: „a paradicsom bejárata”, amely Ádám bűne miatt el lett zárva az emberektől (vö. Ter 3,24), Krisztus megváltó műve révén ismét kinyílt.

A Krisztus feltámadásáról szóló részt illetően az emmauszi tanítványok története (Lk 24,13–35) emelhető ki, amely az üres sír felfedezéséről szóló elbeszélés (24,1–12) és az apostolok előtti megjelenésről szóló beszámoló (24,36–53) között található. Míg e két utóbbi szövegnek van párhuzama a többi evangéliumban, az emmauszi epizód Lukács sajátja.

Nyilván az apostolok előtti megjelenés is felfogható úgy, mint az irgalmasság megnyilvánulása, hiszen Krisztus az őt magára hagyó és hitükben bizonytalan tanítványokat keresi fel, s így megjelenése a megbocsátás és az újrakezdési szándék egyértelmű jele. Az emmauszi tanítványoknak való megjelenés még inkább az irgalmasság jegyében áll, hiszen itt nemcsak bizonytalankodó, hanem mesterükkel szakító emberekről van szó. A két tanítvány fizikai távolodása Jeruzsálemtől a Jézustól való lelki elfordulással párosul. Ők nagy reményeket fűztek a Názáretből származó prófétához: Izrael földi értelemben vett megszabadítását várták tőle. Ám reményükben csalatkozniuk kellett, s ezért véglegesen búcsút szeretnének venni mindattól, amit Jézussal kapcsolatban megtapasztaltak. A feltámadt Krisztus ehhez a két csalódott tanítványhoz csatlakozik, hogy az Ószövetség írásai alapján meggyőzze őket a szenvedés és a halál szükségességéről. Majd Emmauszban az utolsó vacsorára emlékeztető cselekedeteivel („fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte és odanyújtotta nekik” – Lk 24,30) nyilvánvalóvá teszi, hogy üdvözítő műve nem ért véget: feltámadottként tovább kíséri a benne hívők életét, sőt az Eucharisztia által táplálja is őket.

A feltámadt Krisztussal való találkozás következtében a két emmauszi tanítványnak „lángolt a szíve” (24,32). Ha átgondoljuk, hogy Krisztus kínszenvedése, halála és feltámadása nem más, mint Isten irgalmas felénk fordulásának és üdvünket munkáló cselekvésének a csúcspontja, akkor a mi szívünk sem maradhat rideg és közömbös. Húsvét ünneplésének bennünket is hálára és örömre kell hangolnia. Hálánk mindenekelőtt az értünk meghalt és feltámadt Úrnak szól. De

Szent Lukácsnak is megköszönhetjük, hogy evangéliumának utolsó fejezeteiben nemcsak a megváltás nagy művére, hanem a mögötte álló isteni irgalomra is ráirányította figyelmünket.

Kép: Francisco de Zurbarán: Szent Lukács festőként Krisztus keresztje előtt (1660 körül)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.