Martos Levente Balázs: Cirenei Simon emléke

Szép kettősséget érzek emlék szavunkban. Jelenti egyrészt az emlékező ember gondolatát, amellyel felidéz egy eseményt, hangulatot, állapotot, másrészt ugyanúgy jelenthet valamilyen tárgyat is, amely ilyen vagy olyan eseményhez kapcsolódik, s ezért mélyen azonosítható vele. Szép kettősséget írtam, bizonyára azért, mert szép az emlék, amelyről írni szeretnék: Jézus keresztútjának, szenvedésének emlékéről, illetve azon belül a keresztútról.

Ez szép volna? A szenvedés útja, a Koponyahelyre, a Golgotára vezető út, s végül a kereszthalál?

A keresztény hagyomány mindig fájdalommal, de még nagyobb tisztelettel és szeretettel beszélt Jézus szenvedéséről. Ahol pedig szeretet és tisztelet van, ott megjelenik a szépség is. Jézus szenvedéséről nem pusztán objektív leírással, nem is szenzációt kiáltva vagy mindjárt a mellét verve számolt be a szemtanúk nemzedéke, hanem kezdettől fogva úgy, mint a szeretett tanítvány, aki látott, és hitt (vö. Jn 20,8). Amikor megértették, hogy Jézus feltámadt és él, megdöbbentő útját, emberségét, leginkább pedig szenvedésének történetét úgy ápolták és adták tovább, mint szeretetének igazságát és emlékét. A történet emlékké lett, a szeretetben megértett és megőrzött eseménnyé, amelyhez ugyanakkor felidézhető, konkrét helyek és időpontok tartoztak.

Jézus szenvedésének története a négy evangélium legegységesebb része.

Ez alakult ki a legkorábban. Az Úr nyilvános működésének vagy gyermekkorának részleteiről az evangélisták más és más részleteket őriztek meg és adtak tovább, részben úgy, ahogy azt közösségük java megkívánta. A szenvedés emlékét is értelmezve, a megváltás titkát fejtegetve mondták el, de szorosan kapcsolódtak ahhoz a korai hagyományhoz, amely a Jézus halálát követő évtizedben megszületett. Egy fontos esemény minden pillanata jelentőssé válik. Egy szeretetteli találkozás minden aprósága, a szeretet elfogadott vagy elutasított gesztusai a szívünkbe vésődnek. Szinte törvényszerű, hogy az esemény mellékszereplői is jelentőssé válnak, a körülmények jelentéssel telítődnek.

Így történt ez Jézus szenvedésének leírásával is. Az emlékező közösség sajátos hangsúlyai szólaltak meg benne.

A szerető emlékezés mindig szubjektív is, egyes részleteket kiemel, másokat homályban hagy.

Egyik evangélista sem számol be arról, hogyan történt a keresztre feszítés – talán azért, mert feltételezték, hogy olvasóik pontosan ismerik ennek szörnyűségét, s talán azért is, mert részletezésétől maguk is elborzadtak.

Felnagyítják azoknak a részleteknek a jelentőségét, amelyek segítették a teológiai értelmezést, mert egy-egy zsoltár szavára emlékeztettek, az amúgy sötét esemény köré a beteljesedés fényét vonták.

Így lesz emlék az egybeszőtt köntös (vö. Jn 19,23), az ecetbe mártott szivacs (vö. Mk 15,36) vagy az a tény, hogy végül már nem volt szükség az önmagában kegyetlen, az elítélt számára mégis kegyelemdöféssel felérő csonttörésre (vö. Jn 19,36). Vannak részletek, amelyek kezdettől fogva Jézus ártatlanságát, ezzel összefüggésben pedig az egész helyzet igazságtalanságát jelzik, mint például Barabás szabadon bocsátása (Mk 15,7–15). És megőriznek néhány olyan eseményt is, amely személyes vonatkozásával hitelesíti az elbeszélést, konkrét kapcsolatot tesz lehetővé a valaha volt eseménnyel. Ilyennek látszik többek között Cirenei Simon említése is, akit a katonák kényszerítettek, hogy egy időre vegye magára Jézus keresztjét.

„Kényszerítettek egy arra járó embert, Cirenei Simont, aki a mezőről jött, Alexander és Rufusz apját, hogy vigye a keresztjét” (Mk 15,21). Cirenei Simon nevét Máté, Márk és Lukács evangélista őrizte meg számunkra, a két fiúról azonban csak Márk tesz említést. Ez az említés nem lehet véletlen: úgy tűnik, az elbeszélő feltételezi, hogy olvasói ismerik Alexandert és Rufuszt. Korai hagyomány szerint, amelyről Péter első levele mellett a 2. század eleji Papiasz emlékezéséből értesülünk, Márk Rómában volt, illetve ott tevékenykedett mint Péter tolmácsa. Pál apostol pedig a Rómaiaknak írt levélben említ egy Rufuszt, akinek üdvözletét küldi (Róm 16,13), s aki a jelek szerint az ottani közösség ismert tagja lehetett. (Levelének megírásakor Pál még nem járt Rómában, csak azokat köszönthette, akiket máshonnan is ismert.)

Jézus keresztútjának ez a szereplője, Cirenei – vagyis Küréné városában született – Simon a két fiával együtt olyan alak, aki a jelek szerint mintegy véletlenül vált szereplőjévé a történetnek, ám később annak egyik hitelesítője, tanúja lett. Munkából jön, amikor felfigyelnek rá a katonák. A keresztúti képek és szobrok megtermett, jókötésű emberként ábrázolják, akiből a katonák kinézik, hogy képes lesz az elítélt után vinni a patibulumot, a keresztfa vízszintes szárát. Simon több értelemben is két világ határán mozog. A Simon név zsidó eredetre utal, mellékneve, a Cirenei viszont arra, hogy pogány környezetben született, s talán azután települt Jeruzsálembe. A fiai viszont hellenista nevet kaptak, s ha tényleg Rómába mentek, az ottani félig zsidó, félig pogány származású keresztény közösséget erősítették.

De két világ a hit és a hitetlenség világa is, a kereszt terhének véletlen vállalása, majd pedig valamiféle belső fordulat, talán csak jóval az esemény után.

Nem szükséges részletezni, hogy Jézus az esti elfogatása, esetleg többszöri kihallgatása, meggyalázása, megostorozása után, máris jelentős vérveszteséggel, közel állt a fizikai összeomláshoz. Feltűnik ugyan, hogy János evangéliuma szerint Jézus „maga vitte a keresztjét” (Jn 19,17), s ez az evangélium nem is említi Simon tettét. Ez azonban nyilván vonatkozhatott az út kezdetére, az első szakaszra, amikor Jézus egy utolsó erőfeszítéssel még megtartotta a fa súlyát. János megjegyzése egyébként történeti és teológiai szempontból is értelmezhető. Korabeli leírások szerint olykor fizetett segítők vitték a keresztet a halálra ítéltek után, de ha a „megrendelő” (a büntetést kiszabó vagy sértett fél) a városi vezetők közé tartozott, a feladatba bevont munkásnak ingyen kellett kínálnia az erejét. Jézus nem volt gazdag ember, így maradt a katonaság kényszere. Túl akartak lenni a feladaton, bármi áron is. Teológiai értelemben János állítása azt jelenti, hogy kiemeli Jézus áldozatának önkéntességét, belső odaadását, amelyet a külső kényszer ellenére is megőriz. Talán ez a sajátos méltóság, ez a belső odaadás, amelyet Jézus további találkozásai, az asszonyokhoz vagy később a vele együtt megfeszítettekhez intézett szavai is mutatnak, éppen ez ragadja meg annyira a kényszerített kereszthordozót, hogy később hitre tér.

Cirenei Simon alakja az őskeresztény közösség fontos emléke, amelyet szeretettel hagyott a későbbi nemzedékekre. Fontos, mert személyes kapcsolatot, nyomon követhető történeti láncolatot élnek meg általa Jézussal, aki „mindvégig szerette övéit” (vö. Jn 13,1). Az emlékezés ugyanakkor meglehetősen szűkszavú, s ezzel mintegy teret nyit arra, hogy a későbbi korok kétkedő, s eközben hinni vágyó emberei maguk is odalépjenek Jézus mellé, és Cirenei Simon személyén át ők is megismerjék a keresztet valójában hordozó odaadását. Pál apostol, a kereszt egyik első, nagy teológusa beszél arról, hogy testében kiegészíti „mindazt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24), s ezzel megnyitja az utat, hogy saját szenvedéseinkben felfedezzük Krisztus jelenlétét, sőt, üdvözítő művének részeként éljük meg ezeket. Ugyanő, Pál, biztatja levelének címzettjeit, hogy „viseljék el egymást szeretettel”, illetve „hordozzák egymás terhét”, „így teljesítsék Krisztus törvényét” (Ef 4,2; Gal 6,2).

Krisztust megismerve indítást kapunk erre a „teherbíró szeretetre”.

Cirenei Simon a tizennégy keresztúti állomás közül az ötödikben szerepel. Férfialakja két, gyengédségében is erős nőalak, Mária és Veronika között jelenik meg, s velük együtt a részvét különféle arcait ábrázolja. A keresztút végzésének mai módja a középkori vallásosságban alakult ki, a bibliai szövegben közölt tényeket további elemekkel gazdagítva. Aki tehát ma keresztutat jár, az első keresztények emlék-kincseit, majd a közép- és az újkori vallásosság gyakorlatát kapja eszközül, hogy általuk Jézus mellé lépjen, illetve megtapasztalja, hogy ő is mellé lép.

Istent tökéletesnek, s ezért szenvedéstől mentesnek hisszük. Nem tudjuk, pontosan hogyan, de hisszük, hogy nem hagyja őt érintetlenül az emberek, illetve a teremtett világ fájdalma sem. A mi erőnket arra kell és érdemes használnunk, hogy mások szenvedését enyhítsük. Gyakran éppen a segítségnyújtás alkalmai lesznek azok a kiváltságos pillanatok, amelyekben ez a titokzatos idegen, a názáreti ács, a szenvedő, majd feltámadó Úr szelíden és erősen mellénk lép, hogy tovább segítsen.

Kép: Atlasz Gábor keresztútja

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.