Nem idejétmúlt sem a család, sem a házasság – Beszélgetés a háromgyermekes Hernády házaspárral

Hernády Attila és felesége, Hernádyné Bősze Éva tizenöt éve házasok. Három gyermekük van: két fiú és egy lány. A két nagyobb tizenhárom, illetve nyolcéves, a legkisebb tizenhárom hónapos. Attila jogász, és feleségével együtt vezeti a Pannon Pilgrim nevű zarándokirodát. Éva végzettségére nézve szociálpedagógus. 

– Mikor és milyen körülmények között ismerkedtek meg? 

Hernády Attila: Egerszalókon, az ifjúsági találkozón, 2001-ben. A buszon láttam meg először Évát, a barátaival, barátnőivel vidámkodott. Ott mindenki ismerkedik mindenkivel. Szóba elegyedtünk, megismertük egymást, de egyikünk sem gondolt arra, hogy járni kezdjünk. Ő akkor egy másik fiúba volt szerelmes. Rokonszenvesek voltunk egymásnak, ennyi történt. 

Hernádyné Bősze Éva: Én akkor eljegyzett menyasszony voltam, ezért eszembe sem jutott, hogy a férfit lássam Attilában. Barátság szövődött hármunk között. Teltek-múltak az évek, 2004-ben Attila egyszer eljött Sopronba kirándulni, és meglátogatott mint egy ismerősét. Én akkor a Szent György-templomban voltam sekrestyés. Attila megkérdezte, asszony vagyok-e már. Mondtam, hogy nem, és nem is leszek. A vőlegényem ugyanis éppen akkoriban döntötte el, hogy más hivatást választ. Azóta is abban a hivatásban él, Istennek legyen hála.

– Isten hívásának engedve római katolikus pap lett? 

H. B. É.: Igen, szerzetes, pap. Aztán járni kezdtünk Attilával. Kecskemétről jött Sopronba udvarolni nekem minden héten, és a barátaimnál vagy kollégiumban aludt. Egy év után megkérte a kezem. Egy éven át jegyesek voltunk, majd összeházasodtunk.

– Nagycsaládból származnak? 

H. A.: Én nem, egyke voltam. 

H. B. É.: Nekem három húgom van és egy nővérem. Attila rendezett, harmonikus családban nőtt fel, én viszont nem. A szüleim többször is elváltak. A vér szerinti apukámat nem ismerem, akit pedig édesapámnak tekintek, két éve meghalt. 

– Kezdettől fogva több gyermeket szerettek volna? 

H. B. É.: Amikor már készültünk a házasságra, többször beszélgettünk arról, hogy hány gyerekünk legyen. Én nagycsaládot szerettem volna. Otthon azt láttam, hogy a testvéreim születnek szépen sorban, és úgy gondoltam, ez nálunk is menni fog. Az első gyermekünk nem sokkal a második házassági évfordulónk előtt érkezett, egy évünk volt arra, hogy összecsiszolódjunk.

– Vallásos családban nőttek fel?

H. A.: Nem, egyikünk sem, de mindketten korán közösségbe kerültünk, én középiskolásként, Éva pedig az általános iskola vége felé. A szüleim beírattak a piaristákhoz, ez a rendszerváltozás idején történt. Egyre erősebben kezdtem hinni, a szívembe beköltözött Isten. Ez kegyelem volt. A jogi egyetemen, Szegeden szintén jó közösségbe kerültem, ez mindmáig meghatározó számomra. 

H. B. É.: Az én családom sem volt vallásos. A kilencvenes években Sopronban az iskolát, ahová jártam, megkapta az Egyház, így jött létre a Szent Orsolya Római Katolikus Gimnázium, Általános Iskola, Óvoda és Kollégium. Egy fiatal pap, Finta József atya került hozzánk, akit a rajongásig szerettünk; jártunk a hittanóráira, kirándulást szervezett nekünk. Készültünk az elsőáldozásra, én a keresztség szentségének felvételére is, majd később a bérmálkozásra. Ez mind nagy ajándék volt nekem.

A Jóisten ott rám talált.

– A hitük mennyiben segíti Önöket a gyereknevelésben és a gondok kezelésében? 

H. A.: A gyerekeinket keresztény hitben neveljük, ebbe nőttek, nőnek bele. El sem tudják képzelni a vasárnapot szentmise nélkül. Persze lehet, hogy később majd elkanyarodnak, ezt ma még nem tudhatjuk. 

H. B. É.: Amikor az első gyermekünk, Gellért megszületett, kerestük, hová tudnánk családostól misére járni. A Szentcsalád-plébánián van baba-mama szoba, itt úgy vehetünk részt a szentmisén, hogy közben a kicsik játszhatnak, nem zavarják a többi hívőt. A város központjában több templom is van, válogathatunk, hová menjünk, annak függvényében, hogyan alakul az altatás, a szoptatás. Amikor a most nyolcéves kislányunkat, Máriát vártuk, akkor kezdtem el gitározni a szentmiséken.

Szombaton még nagy pocakkal gitároztam, éjszaka megszületett a kisbabánk, két héttel később pedig már ott állt a babahordozó a kottatartó állvány alatt.

A gyerekeink valóban belenőttek ebbe az életformába, nekik ez a természetes. Otthon érezzük magunkat a templomban. A kislányunk ma már ministrál, felolvas a miséken, és rám kacsint, amikor gitározom. Ilyenkor azt mondom magamban, Istennek legyen hála!

Boldogság, ha az ember át tud adni valamit a hitéből. Ez a legfontosabb útravaló a gyerekeknek, hogy ez a fajta alap meglegyen az életükben.

A legidősebb gyermekünk, a tizenhárom éves Gellért nagyon jól tud kérdezni, és fontos, hogy lássa: nem adjuk alább a hitünket. 

– Miket kérdez?

H. A.: A mennyországról vagy morális dilemmákról érdeklődik, például, hogy adjunk-e vagy ne adjunk pénzt a koldusnak. A Biblia úgy fogalmaz: kérjetek és adatik. Az már a megajándékozott ember lelkiismeretén múlik, hogy mire költi a pénzt, amit kap. Ám nekünk is megvan a felelősségünk, dönthetünk, hogyan segítünk a rászorulókon: pénzzel vagy más úton-módon. Ott van aztán a böjt kérdése, hogy pénteken nem szabad húst enni. Ha péntek van, de te azt hiszed, hogy szombat, és húst eszel, akkor mi van? Bűnnek számít ez? Én azt válaszoltam Gellértnek, hogy itt az akarat számít. Ha tudva és akarva vétünk, ha szándékosan teszünk valamit Isten parancsa ellen, az tekinthető bűnnek.

H. B. É.: Most, hogy nagyböjtben vagyunk (a beszélgetés április 7-én, csütörtökön készült, nagyböjt ötödik hetében – B. D.), úgy készítjük az ételt itthon, hogy a péntek az böjti nap. A kislányunk idén közölte, hogy ő egész nagyböjtben nem iszik kakaót, pedig mindig az a reggelije, egy nagy bögre kakaó. Leesett az állam az elhatározásától, és még inkább attól, hogy be is tartotta. Ezzel nekem is erőt adott, hogy kitartsak az elhatározásaim mellett.

–Hogyan tudják megvédeni a gyermekeiket a divatos irányzatok, például a genderelmélet hatásaitól?

H. A.: Mindig elmondom a véleményemet, de megvédeni igazából nem tudjuk őket. Ez főleg a nagyfiunkra igaz, aki számára hamarosan már a barátai véleménye lesz az irányadó.

Abban sem vagyok biztos, hogy mindenáron meg kell védeni őket. Meg kell tennünk, amit tudunk, ha viszont nincs ráhatásunk a dolgokra, akkor imádkoznunk kell, és rábízni mindent Istenre.

A felelősségünk addig tart, ameddig tudunk mit tenni. A gyerekeinknek igyekeztünk és igyekszünk megadni egy bizonyos alapot. De azzal is számolnunk kell, hogy esetleg később elhagyják a hitüket. Láttunk már példát ilyenre. Mi vallástalan családban lettünk vallásosak, mások pedig vallásos családban nőttek fel, de eltávolodtak a hitüktől.

H. B. É.: Nagyon fontos, hogy a két nagyobb gyerekünkben elvetettük a hit magvait. Ugyanilyen lényeges a bizalom is, az, hogy merjenek kérdezni. Ez az, amivel segíthetjük őket, illetve az értük mondott mindennapi imával. Egy anya számára ez az alap. Egy sugallat hatására most már a hivatásukért is imádkozom. Gellért már kérdezgeti az apját, hogy mi legyen, melyik szakma milyen megélhetést jelent, hogy fizet. Rádöbbentem, hogy a hivatásválasztásával kapcsolatban nekem is megvan a felelősségem. 

H. A.: Az apának is feladata ez. Amit elmulasztottunk Gellérttel kapcsolatban, az az, hogy nem vittük időben közösségbe, s amikor ezt pótolni akartuk, nem akart menni. Ami viszont működik, az az egykori egyetemi közösségem. Nyaranta összejövünk gyerekestől, Gellértnek ebben a társaságban vannak a legjobb barátai, itt azonos értékrendű kamaszokkal lehet együtt. Nem sok osztálytársáról mondható el, hogy gyakorolná a vallását, hiába jár egyházi iskolába. 

– Korunkban egyre általánosabb az a vélemény, hogy a család, a házasság idejétmúlt intézmény. Hogyan vélekednek erről?

H. B. É.: Biztos, hogy nem az, családra mindig szükség van. Hatalmas kegyelem a Jóistentől, hogy társat kapunk, akivel családot alapíthatunk, gyerekeket hozhatunk a világra.

Nehéz elképzelni annál nagyobb ajándékot, mint hogy egységben élhetjük meg a hitünket a családban.

Az vélekedhet erről másképpen, aki nem tapasztalta meg ezt, nem harmonikus családban nevelkedett…

– Bocsánat, de mint mondta, gyermekként Ön sem harmonikus családban élt. 

H. B. É.: Igaz, mégis így gondolkozom, mert a szüleim olyan példát éltek elém, amellyel tökéletesen megmutatták, hogy mit ne csináljak felnőttkoromban. Ha elindultak egy irányba, én biztosan tudtam, hogy nekem majd másfelé kell mennem. Nem iszom, nem dohányzom, nem vándorlok egyik kapcsolatból a másikba, és még sorolhatnám. Határozott elképzelésem volt arról, hogy kit szeretnék férjnek, a gyermekeim apjának. 

H. A.: Én sem tartom idejétmúltnak sem a házasságot, sem a családot. Ma divat az összeköltözés, házasság nélkül. Úgy érzem, két ember kapcsolatának a házasság ad egy bizonyos pluszt, még akkor is, ha nem vallásos a pár. Mert

az elköteleződés révén az állandóságra, az egész életen át tartóra törekednek, és azzal a szándékkal indulnak neki a közös életüknek, hogy együtt akarnak maradni.

Ha csak összeköltöznek, abban benne van, hogy nem feltétlenül kell ezt végigvinni, hanem csak addig, amíg jó. Az emberben így óhatatlanul ott lehet a félelem, hogy a másik bármikor otthagyhatja, és ez nem lehet jó érzés. Nekem biztonságot és boldogságot ad, hogy tudom, a feleségem nem akar elhagyni, még akkor sem, ha vannak nehéz pillanatok a házasságban.    

H. B. É.: Ez így van. A gyerekek születése a gól a házasság kapujában. Nekem óriási biztonságot ad, hogy tudom, mindig számíthatunk egymásra. Ami nagyon fontos: az első helyen mindig Isten van és a hitünk. Nem szabad, hogy bárki megelőzze őt. Ha pedig Isten van az első helyen, és a te a másodikon, akkor mindenki a helyén van a házasságban, és jöhet bármilyen nehézség, akkor is kitartunk egymás mellett. A hitünk megtart bennünket, az isteni gondviselésre mindig számíthatunk. A covid-járvány idején be voltunk zárva, szinte tönkrement a cégünk. És a legreménytelenebbnek látszó helyzetben megfogant Gáborkánk, aki már tizenhárom hónapos.

– A világban uralkodó nézet a családról és a házasságról egyre inkább távolodik az Egyház által képviselt véleménytől. Vajon nem kell-e attól tartani, hogy idővel alig lesz átjárás a kétféle világ között, egyszerűen nem fogják érteni egymást? 

H. A.: Az a baj, hogy a keresztény értékrend szerint élő családok egyfajta gettósodása már napjainkban is tapasztalható. Az igazi barátaink hozzánk hasonlóan keresztények. Kifelé kevésbé nyitunk, pedig kellene.

A nem keresztény szomszédainkkal alig vagyok kapcsolatban, a plébániához kötődő családokkal vagyunk jóban, ezért zárt közegben élünk. Ki kellene lépnünk ebből. 

H. B. É.: Én már léptem is. Az egyik szomszédunkban egy háromgyermekes család lakik. Nemrég költöztek ide, és vittem nekik süteményt. Meggyőződésem, hogy szeretettel, figyelemmel, jó szóval, mosollyal, palacsintával mindenkit meg lehet nyerni. Így elindulhat az ismerkedés. A másik szomszédból a kisfiú átjár hozzánk focizni, őt is kedvesen fogadjuk. Nem kell nagy dolgokat végbevinni.

Az én életfilozófiám az, ami a Szentírásban is benne van: azt tegyük másokkal, amit szeretnénk, hogy az emberek velünk tegyenek. Ha eszerint élünk, még akkor is az evangéliumot hirdetjük, amikor nem is tudunk róla.

Emlékszem, tavaly szeptemberben, amikor az eucharisztikus kongresszusra mentünk, Budapesten mindannyian felszálltunk a villamosra a babakocsival és a gyerekekkel, szépen, rendben. Már ezzel is evangelizáltunk, mert amikor leszálltunk, csodálkozva néztek utánunk az emberek: vannak még ilyen családok, amelyek békességben, szeretetben, egymás iránti tiszteletben élnek? Hiszem, hogy a házasságunk szentsége megtart bennünket. Minden nehézséget, veszteséget és fájdalmat, ami ért bennünket, az Istenbe vetett hitünkre és az egymás iránti hűségünkre támaszkodva éltünk túl. Istennek legyen hála érte! 

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 1-jei számában jelent meg.