Útravaló – 2025. november 16., évközi 33. vasárnap, szegények világnapja

A mai evangéliummal óvatosan kell bánnunk. Sokan ugyanis szubjektív módon értelmezve úgy gondolják, hogy saját boldogtalanságuk igazolására lehet felhasználni Jézus tanítását, mert a világ úgyis „megérett a pusztulásra”. Mások könnyen belelátnak természeti, ökológiai tényeket és feltételezéseket, hiszen a média által ma jobban értesülünk a világban előforduló természeti csapásokról, klimatikus és egyéb problémákról, s egyesek olvasatában ez is azt jelezheti: igen közel a világvége. Nem is beszélve a háborúkról és más társadalmi problémákról, melyek persze mindig is voltak. Ez jelezné a végidők közeledtét?

Nos, ami igaz: a beteljesüléshez percről percre egyre közelebb jutunk. De „amikor elérkezett az idők teljessége – írja Szent Pál –, Isten elküldte Fiát” (Gal 4,4). És ez nem tegnap történt! A teremtés beteljesítésének műve, legalábbis annak előkészítése, már a Fiú megtestesülésével megindult, és történetesen kétezer éve tart már. Arról azonban, hogy meddig, és mikor éri el csúcspontját, amikor „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28), maga Jézus sem nyilatkozik, csupán rámutat: „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, az ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya” (Mt 24,36).

Jézus egyáltalán nem riogatni akar, hanem józanul felhívni a figyelmet az éberen virrasztó lelkület fontosságára. Ő senkitől nem azt várja, hogy reagálja túl a tanítását, és magát vagy a környezetét lélekben megbetegítve rettegjen, homályba borítva így a Krisztushoz tartozás világosságát. Ellenkezőleg: megtanít arra, hogy mi az igazán fontos, és hogyan legyünk feltétlen bizalommal iránta a legkeményebb és legváratlanabb nehézségek közepette is. A gonosz mesterkedésével is számolnunk kell, de a kárhozott személyek nem rendelkeznek a teremtő Isten erejével, hiszen csupán teremtmények. Bizonyosságunk pedig maga az Úr: ha „kő kövön nem marad”, ő akkor is a legbiztosabb szegletkő. Ha a pokol kapui erőt akarnak is venni az Egyházon, annak Péterre – a „sziklára” – alapozott építménye a Lélek erejében akkor is szilárd marad. Ha épségünket, földi életünket meg is tudja nyomorítani és el is veheti más ember vagy természeti katasztrófa, lelkünk akkor is halhatatlan. S a test feltámadásába vetett hitünk akkor is rámutat: Isten teljes személyünket újjáalkotja, és el nem múló boldogságra hívja. Persze nem ebben a múlandó világban, hanem beteljesülő országában.

„És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell. – / Talán az élet, munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel” – írja Petőfi Sándor. (A XIX. század költői) Kompenzációnkat nem itt várjuk, mert múlandó nem képes igazán örök értéket teremteni. És megnyugvást sem az a tudat ad, hogy egyszerűen itt éltünk, alkottunk, és utódaink emlékeznek ránk. Jézus szavait itt még a körülállók is nehezen értik, feltámadása után azonban ő lesz a garancia: aki Krisztusban él és Krisztusban hal meg, annak nincs, ami vagy aki igazán ártani tudna. A Szentháromság által felkínált és a földi kereteken túl beteljesülő örök boldogság eléréséhez pedig Krisztus maga az út. Ezen az úton járva, ahogyan ő maga bátorít, „Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket”.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír