Életünk Krisztusban nem vész el – XIV. Leó pápával ünnepeltek szentmisét a magyar püspökök

A pápai szentmisén koncelebrált Erdő Péter bíboros, prímás, Székely János szombathelyi megyéspüspök, az MKPK elnöke és a püspöki testület tagjai.

A szentmisén részt vett Czeti István, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium vallási és egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára, valamint Kveck Péter szentszéki magyar nagykövet is.

A szentmisét a Szent Péter-bazilika szentélyének végében található Katedra-oltárnál (Altare della Cattedra) mutatta be a Szentatya.

Az oltár központi eleme a mögötte magasodó, Szent Péter székét (Cathedra Petri) magában foglaló hatalmas, aranyozott bronz ereklyetartó, mely monumentális alkotást Gian Lorenzo Bernini készítette VII. Sándor pápa megbízásából 1657 és 1666 között. A szék Péter apostol tanítói tekintélyét és a pápák apostoli utódlását jelképezi. Az aranyozott – lebegni látszó – ereklyetartót a négy egyházatya alakja tartja: Szent Ambrus és Szent Ágoston, Szent Atanáz és Aranyszájú Szent János.

A szentmise kezdőéneke az elhunytakért szólt: Requiem aeternam dona eis, Domine, et lux perpetua luceat eis (Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat, és az örök világosság fényeskedjék nekik). Az első olvasmány a Makkabeusok második könyvéből (12,43–46), a szentlecke Szent János első leveléből (3,14–16) hangzott el. Az evangéliumot Szent János könyvéből olvasták fel (12,23–28).

Szentbeszédében XIV. Leó pápa a feltámadás reményéről és a szentek közösségéről elmélkedett. Hangsúlyozta, hogy az elhunytakért végzett imádság a Krisztusban való örök életbe vetett hitünk kifejezése. Rámutatott, hogy a halál nem szakítja szét a szeretet kötelékeit, és arra buzdított, hogy az elhunytakra ne pusztán nosztalgiával, hanem a feltámadás reményével emlékezzünk.

Az alábbiakban közreadjuk XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását.

„Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.” (Jn 12,26) Jézusnak ezek a szavai szívünkhöz szólnak, és arra hívnak bennünket, hogy kövessük őt azon az úton, amelyet ő maga is végigjárt: a kereszten át a dicsőségbe vezető úton.

Ezen az úton, melyen nem kerülnek el bennünket a megpróbáltatások és a szenvedések, egy ígéret vezet és erősít bennünket: egy olyan közösség ígérete, amely fölött a halálnak nincs hatalma.

Aki ugyanis követi Krisztust, az a szolgájává válik, és mindig ott lesz, ahol ő van, éppen azért, mert az ő útján járt. Ezért állítja Szent Pál: „Ha meghalunk vele, vele együtt élni is fogunk.” (2Tim 2,11) Kedves testvéreim, a hitnek és a reménynek ez a bizonyossága tölt el bennünket ezen a szentmisén, amelyet az elmúlt évben elhunyt bíborosokért és püspökökért mutatunk be. Értük akarunk imádkozni az Úrhoz, hogy jutalmazza meg hűséges szolgáit.

Ez az imádságos megemlékezés arra hív bennünket, hogy elgondolkodjunk az emlékezés lelki értékén. Szent Mónika röviddel halála előtt, amikor búcsút vett fiaitól, Ágostontól és Navigiustól, ezt mondta: „Csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, akárhol lesztek is.” (Szent Ágoston: Vallomások, IX, 11, 27 [ford. Városi István, Gondolat, Budapest, 1982, 268]) A halál misztériuma itt összekapcsolódik az elhunytakért mondott imádsággal, melyet az egyház kezdettől fogva egyik alapvető kötelességének tartott, és hűségesen gyakorolt.

Isten igéjének fényében tehát elmélkedjünk röviden két igazságról, amelyek megvilágítják az elhunytakért végzett közbenjáró imádságunkat: a feltámadás reményéről és a szentek közösségéről.

Makkabeus Júdásnak az olvasmányban hallott története (2Mak 12,43–46) segít elgondolkodnunk a feltámadáson. Miután néhány társa elesett a csatában, és kiderült róluk, hogy bálványimádásban vétkeztek, Júdás Isten irgalmára bízza őket, és engesztelő áldozatot mutattat be értük, hogy bocsánatot nyerjenek. Tette abból a bizonyosságból fakad, hogy a földi életben megélt közösségünk – bár korlátaink és bűneink rányomják bélyegüket – nem szűnik meg, ha Isten kezébe helyezzük. A makkabeusok tanúságtétele így elővételezése annak, ami a keresztény liturgiában teljesedik be.

Elhunyt testvéreinkről ugyanis azért emlékezünk meg az Úr oltáránál, mert bízunk abban az ígéretben, hogy életünk Krisztusban nem vész el, mert megváltást nyert.

Makkabeus Júdás tette mindenekelőtt a hit cselekedete, mert áldozatát abban a „szilárd hitben” mutatja be, „hogy a halottak feltámadnak” (2Mak 12,44). Jézusnak, a feltámadás szerzőjének fényében mi is ebből a húsvéti misztériumban nekünk ajándékozott nagy reményből fakadóan imádkozunk elhunytjainkért. Ha ugyanis – amint a Szentírás hangsúlyozza – nem volna feltámadás, hiábavaló lenne a halottakért imádkozni (vö. 2Mak 12,44). Pál apostol maga is szenvedélyes buzgósággal figyelmeztet: „Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15,13–14)

Kedves testvéreim,

az elhunytakért imádkozni annyit jelent, mint az életet ünnepelni!

Mindenekelőtt Krisztus Urunk feltámadt életét, s az ő kegyelméből a mi életünket is, amely őbenne támad fel. Az eucharisztikus áldozat Krisztus húsvéti misztériumának emlékezete: húsvéti misztériuma által váltott meg bennünket, amikor önmagát adta értünk.

Ne engedjük hát, hogy az elhunytakra való emlékezés puszta nosztalgiává váljon: a hitben félelem nélkül szemléljük a halál misztériumát, mert az Úr él, vár bennünket, és már helyet készített számunkra Atyjának házában (vö. Jn 14,2–3).

Az egyház a szentek közösségében ünnepli az Istenre hagyatkozásnak és a reménynek ezt a cselekedetét.

Amikor ugyanis az elhunytakért imádkozunk, nemcsak értük, hanem velük együtt is imádkozunk a Szentlélek által a szívünkben éltetett kölcsönösségben.

Az egyház a Krisztus mint fő és a mi mint az ő tagjai közötti közösség misztériuma: tőle kapjuk az életet. Ez a közösség egyesíti azokat az üdvözült lelkeket, akik már szemlélik Isten arcát, mindazokkal, akik akár a mennyben, akár a földön a fényességes cél felé tartanak.

Kedves testvéreim, Krisztusban a halál nem szakítja szét a kötelékeket, hanem új dimenzióba emeli át őket, amelyet csak az ő végsőkig elmenő, a keresztet is vállaló és a húsvéti győzelem után kiárasztott szeretetének misztériumában érthetünk meg. Fogadjuk be tehát a szent Eucharisztiában a feltámadt Úr szeretetét, és földi zarándokutunk során mindig őrizzük és ápoljuk ezt a közösséget, hogy amikor elérkezik a mi óránk, mi is részesülhessünk a földön zarándokló testvéreink értünk mondott imáiban, és minden szenttel együtt élvezhessük a mennyei haza örömét!

A homíliát fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Lambert Attila

Videó: Magyar Kurír; Kardinális csatorna

Kuzmányi István/Magyar Kurír