Leó pápa halottak napján délben: Az a remény tölt el bennünket, hogy senki sem fog elveszni

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közzétesszük.

Kedves testvéreim, szép vasárnapot kívánok!

Jézusnak, a megfeszítettnek a halálból való feltámadása ezekben a november eleji napokban mindannyiunk sorsát megvilágítja. Ő maga mondta nekünk: „Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6,39).

Isten szerető aggodalmának középpontja tehát világos: hogy senki ne vesszen el örökre, hanem mindenki megtalálja a helyét, és egyediségében ragyogjon.

Ez az a misztérium, amelyet tegnap, mindenszentek főünnepén ünnepeltünk: a különbözőségek közössége, amely – úgymond – kitágítja Isten életét mindazon gyermekei felé, akik arra vágynak, hogy annak részesei legyenek. Ez a vágy minden emberi szívbe bele van írva, mely elismerésre, figyelemre és örömre vár. Ahogy XVI. Benedek pápa írta: az „örök élet” kifejezés ennek az elfojthatatlan várakozásnak kíván nevet adni: nem végtelen időbeli folyamat, hanem elmerülés a végtelen szeretet óceánjában, ahol az idő, az „előbb” és „később” már nem létezik.

Az élet és az öröm teljessége: ezt reméljük és várjuk Krisztussal való egységünktől

(vö. Spe salvi enciklika, 12).

Így a megemlékezés minden elhunyt hívőről még közelebb hozza hozzánk ezt a misztériumot. Istennek azt a szerető aggodalmát, hogy senki se vesszen el, mi magunk is belülről ismerjük, valahányszor úgy tűnik, hogy a halál örökre elragad tőlünk egy hangot, egy arcot, egy egész világot. Minden ember ugyanis egy egész világ. A mai nap tehát az emberi emlékezetet állítja kihívás elé: az emberi emlékezetet, mely oly értékes, és mégis annyira törékeny. Jézus emlékezete – életének, halálának és feltámadásának emlékezete – nélkül minden emberi élet mérhetetlen kincse a feledés veszélyének van kitéve.

Jézus élő emlékezetében viszont még az is, akire senki sem emlékezik, akit a történelem mintha teljesen eltörölt volna, a maga végtelen méltóságában ragyog.

Jézus, az a kő, amelyet az építők elvetettek, most már szegletkő (vö. ApCsel 4,11). Ez a húsvéti örömhír.

Ezért emlékeznek meg a keresztények kezdettől fogva az elhunytakról minden eucharisztiában, és kérik mind a mai napig, hogy szeretteiket név szerint említsék meg az eucharisztikus imában. Ebből az örömhírből fakad annak a reménye, hogy senki sem fog elveszni.

A kilátogatás a temetőbe – ahol a csend megszakítja a cselekvési lázat – legyen tehát mindannyiunk számára meghívás az emlékezésre és a várakozásra. „Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet” – mondjuk a hitvallásban. Tehát a jövőre emlékezünk. Nem zárkózunk be a múltba, a visszahozhatatlan utáni könnyes vágyakozásba. De nem temetkezünk a jelenbe se, mint egy sírba.

Jézus ismerős hangja érjen el bennünket, és mindenkit, mert ez az egyetlen hang, amely a jövőből jön! Ő nevünkön szólít, helyet készít számunkra,

megszabadít a tehetetlenség érzésétől, amely miatt olykor lemondanánk az életről.

Mária, a nagyszombat asszonya, tanítson meg bennünket ismét remélni!

*

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Nagy fájdalommal követem a Szudánból, különösen El Fasher városából, az északi Dárfúr sokat szenvedett régiójából érkező tragikus híreket. A nők és gyermekek elleni válogatás nélküli erőszak, a fegyvertelen civilek elleni támadások és a humanitárius segítségnyújtás súlyos akadályozása elviselhetetlen szenvedést okoznak egy olyan népnek, amely már hosszú hónapok óta szenved a háborús konfliktustól. Imádkozzunk, hogy az Úr fogadja be az elhunytakat, támogassa a szenvedőket, és érintse meg a felelősök szívét! Megismétlem sürgető felhívásomat az érintett felekhez a tűzszünetre és a humanitárius folyosók sürgős megnyitására. Végül kérem a nemzetközi közösség határozott és nagylelkű beavatkozását, hogy segítséget nyújtson és támogassa mindazokat, akik fáradhatatlanul dolgoznak a rászorulók megsegítésén.

Imádkozzunk Tanzániáért is, ahol a közelmúltbeli politikai választásokat követően összecsapások törtek ki, számos áldozattal. Arra kérek mindenkit, hogy kerüljön minden erőszakot, és a párbeszéd útját járja.

Üdvözöllek mindnyájatokat, rómaiak, Olaszországból és a világ sok tájáról érkezett zarándokok! Külön is köszöntöm a PeaceMed csoport különböző mediterrán országokból érkezett képviselőit, a lisszaboni „São Tomás” iskolát, a bresciai Munkás Nővéreket az „Uno di noi” színtársulattal, Manerbio híveit, a Cernusco sul Naviglió-i „Aurora” Intézet tanárnőit és a rivarolói fiatalokat.

Ma délután a veranói temetőben mutatom be az eucharisztiát minden elhunytért. Lélekben elzarándokolok szeretteim sírjaihoz is, és imádkozom azokért a halottakért, akikről senki sem emlékezik meg. Mennyei Atyánk ismer bennünket, egyenként szeret mindenkit, és senkiről sem feledkezik meg!

Mindenkinek szép, halottainkról való keresztény megemlékezésben töltött vasárnapot kívánok!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír