XIV. Leó pápa homíliája: A katekéták belső jelet hagynak, az élet igéjét ültetik a szívbe

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.

Kedves testvéreim!

Jézus szavai elmondják, hogyan tekint Isten a világra minden korban és minden helyen. Az evangéliumban, melyet hallottunk (Lk 16,19–31), tekintete egy szegényre és egy gazdagra irányul: az egyik halálosan éhezik, a másik meg előtte lakmározik; látja az egyik fényűző ruháit és a másik sebeit, amelyeket kutyák nyalogatnak (vö. Lk 16,19–21). De nemcsak ennyit: az Úr az emberek szívét is látja, és az ő szemén keresztül egy nélkülözőt és egy közömbös embert ismerünk fel. Lázárról megfeledkezik az, aki vele szemben él, közvetlenül a ház ajtaján túl, Isten azonban közel van hozzá és emlékszik a nevére. A bőségben élő ember viszont névtelen, mert megfeledkezve felebarátjáról elveszíti önmagát. Szíve gondolataiban szétszórtan él, szíve tele van dolgokkal, szeretet viszont nincs benne. Vagyona nem teszi őt jóvá.

A történet, melyet Krisztus elénk ad, sajnos nagyon időszerű. A jólét kapujában ma egész népek nyomora áll, melyek háborútól és kizsákmányolástól szenvednek. A századok során semmi sem változott: hány és hány Lázár hal meg az igazságosságról megfeledkező kapzsiság, a szeretetet eltipró haszonvágy, a nyomorban élők fájdalma iránt vak gazdagság miatt! Az evangélium azonban biztosít bennünket arról, hogy Lázár szenvedései véget érnek. Véget érnek fájdalmai, miként véget ér a gazdag dőzsölése is, és Isten igazságot szolgáltat mindkettejüknek: „Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették” (Lk 16,22). Az Egyház lankadatlanul hirdeti az Úrnak ezt a beszédét, hogy megtérésre indítsa szívünket.

Kedveseim, különös egybeesés, hogy ugyanezt az evangéliumi szakaszt hallottuk a katekétáknak azon a jubileumán is, amelyet az irgalmasság szentévében tartottunk. Ferenc pápa akkor a Rómába érkezett zarándokokhoz szólva hangsúlyozta: Isten minden rossztól megváltja a világot, életét adva üdvösségünkért. Az ő cselekedete a mi küldetésünk kezdete, arra hív ugyanis, hogy odaadjuk önmagunkat mindenki javára. A pápa így szólt a katekétákhoz:

„Ez a középpont, mely körül mindig forog, ez a dobogó szív, mely mindennek életet ad: a húsvét meghirdetése, az első örömhírhirdetés: az Úr Jézus feltámadt, az Úr Jézus szeret téged, életét adta érted, feltámadottként ott él melletted és mindennap vár rád!”

(Homília, 2016. szeptember 25.). E szavak elgondolkodtatnak bennünket a gazdag ember és Ábrahám párbeszédén, melyet az evangéliumban hallottunk: a gazdag könyörög, hogy megmentse testvéreit, és ez számunkra kihívássá válik.

Ábrahámhoz fordulva ugyanis a gazdag ezt kiáltja: „Ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának” (Lk 16,30). Ábrahám így válaszol: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek” (Lk 16,31). Nos, valaki feltámadt a halottak közül: Jézus Krisztus. A Szentírás szavai tehát nem csalódást vagy csüggedést akarnak kiváltani, hanem fel akarják ébreszteni lelkiismeretünket. Mózesre és a prófétákra hallgatni azt jelenti, hogy emlékezünk Isten parancsaira és ígéreteire, akinek gondviselése soha senkit nem hagy el. Az evangélium azt hirdeti, hogy mindenki élete megváltozhat, mert

Krisztus feltámadt a halottak közül. Ez az esemény az az igazság, amely megment bennünket: ezért meg kell ismernünk és hirdetnünk kell. De ez nem elég. Szeretnünk is kell: ez a szeretet vezet el az evangélium megértésére, mert átalakít bennünket, megnyitja szívünket Isten igéje és felebarátunk arca előtt.

Ti, katekéták, Jézus azon tanítványai vagytok, akik tanúságtevőkké válnak: szolgálatotok neve a görög katékheó igéből származik, amely azt jelenti: élő szóval tanítani, megszólaltatni. Ez azt jelenti, hogy a katekéta az ige embere, aki életével mondja ki az igét. Ezért az első katekéták a szüleink, akik először szóltak hozzánk, és megtanítottak beszélni. Ahogyan megtanultuk az anyanyelvünket, ugyanígy a hit hirdetését sem lehet másokra ruházni: ott történik, ahol élünk. Mindenekelőtt otthonainkban, az asztal körül:

amikor van egy hang, egy gesztus, egy arc, amely Krisztushoz vezet, a család megtapasztalja az evangélium szépségét.

Mindannyian mások tanúságtétele által tanultunk meg hinni, olyanok által, akik előttünk hittek.

Gyermekként és fiatalként, majd felnőttként és idősként is katekéták kísérnek bennünket a hitben, állandóan osztozva velünk az úton, ahogyan ti is tettétek ezekben a napokban a jubileumi zarándoklatotok során. Ez a dinamika az egész Egyházat áthatja: miközben ugyanis Isten népe férfiakat és nőket vezet el a hitre, „egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is” (Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 8). E közösségben a katekizmus az az „útitárs”, amely megóv az individualizmustól és a széthúzástól, mert az egész katolikus Egyház hitét tanúsítja.

Minden hívő részt vesz ebben a pasztorális munkában: meghallgatja a kérdéseket, osztozik a próbatételekben, szolgálja az igazságosság és az igazság iránti vágyat, mely ott él az emberek lelkében.

Így tanítanak a katekéták: belső jelet hagynak. Amikor ugyanis a hitre nevelünk, nem csupán tanítást adunk, hanem az élet igéjét ültetjük a szívbe, hogy a helyes élet gyümölcseit hozza. Amikor Deogratias diakónus megkérdezte, hogyan lehet jó katekéta, Szent Ágoston így válaszolt: „Úgy mondd mindezt el, hogy az, akinek beszélsz, a hallottak alapján higgyen, e hit alapján reméljen, e remény alapján pedig szeressen” (De catechizandis rudibus [A képzetlenek hitre neveléséről], 4, 8).

Kedves testvéreim, tegyük magunkévá ezt a tanácsot! Ne feledjük: senki sem adhatja azt, amije nincs. Ha az evangélium gazdag embere megkönyörült volna Lázáron, jót tett volna nemcsak a szegénnyel, hanem önmagával is. Ha annak a névtelen embernek lett volna hite, Isten minden gyötrelemtől megszabadította volna: a földi javakhoz való ragaszkodása vette el tőle az igazi és örök jó reményét. Amikor mi is a kapzsiság és a közömbösség kísértésébe esünk, a mai sok Lázár emlékeztet bennünket Jézus szavára, amely még hatékonyabb katekézissé válik számunkra ebben a szentévben, amely mindenki számára a megtérés és a megbocsátás ideje, az igazságosságért végzett munka és az őszinte békekeresés időszaka.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír