XIV. Leó pápa homíliája: Nem szomorkodunk úgy, mint akiknek nincs reményük!

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közzétesszük.

Kedves bíboros és püspök testvéreim, kedves testvérek!

Ma folytatjuk a szép hagyományt, hogy halottak napján misét mutatunk be azokért a bíborosokért és püspökökért, akik az elmúlt évben távoztak közülünk, és

szeretettel ajánljuk fel a szentmisét Ferenc pápa választott lelkéért, aki a szent kapu megnyitása s a Rómára és a világra adott húsvéti áldás után hunyt el. 

A szentév kegyelme révén ez a mise – számomra az első – különös jelleget kap: a keresztény reményét.

Isten igéje, melyet hallottunk, megvilágosít bennünket. Mindenekelőtt egy csodálatos bibliai képpel világosít meg bennünket, amely – mondhatni – összefoglalja az egész szentév értelmét: az emmauszi tanítványok története (Lk 24,13–35). Ebben szemléletesen jelenik meg a remény zarándoklata, amely a feltámadt Krisztussal való találkozáson keresztül valósul meg.

A kiindulópont a halál tapasztalata, mégpedig annak legfájdalmasabb formájában: az ártatlan erőszakos halála, amely letörtséget, csüggedést, kétségbeesést hagy maga után.

Hány ember – hány „kicsiny” – szenvedi el ma is e rettenetes, a bűn által eltorzított halálnak a traumáját!

E halálért nem mondhatjuk: „Áldott légy!”, mert az Atyaisten ilyet nem akar, és azért küldte egyszülött Fiát a világba, hogy megszabadítson tőle bennünket. Meg van írva: a Krisztusnak el kellett szenvednie ezeket a kínokat, hogy bemehessen dicsőségébe (vö. Lk 24,26), és nekünk adhassa az örök életet. Egyedül ő képes magára venni és magába fogadni ezt a romlott halált anélkül, hogy maga is romlottá válna.

Egyedül nála vannak az örök élet igéi (vö. Jn 6,68) – meghatottan valljuk meg ezt itt, Szent Péter sírja közelében –, és ezek a szavak képesek újra lángra lobbantani a hitet és a reményt szívünkben (vö. Jn 6,32).

Amikor Jézus kezébe veszi a kenyeret – azokba a kezeibe, amelyeket keresztre szögeztek –, áldást mond, megtöri és odanyújtja nekik a kenyeret, a tanítványok szeme megnyílik, szívükben felébred a hit, és a hittel együtt új remény is születik. Igen! Ez már nem az a remény, amely korábban élt bennük és amelyet elveszítettek. Ez valami egészen új valóság, ajándék, a feltámadt Jézus kegyelme: a húsvéti remény.

Ahogyan a feltámadt Jézus élete sem ugyanaz, mint korábban volt, hanem egészen új – az Atya teremtette a Lélek erejével –, úgy a keresztény remény sem az emberi remény: nem a görögöké, nem a zsidóké, nem a filozófusok bölcsességén vagy a törvényből fakadó megigazuláson alapul, hanem egyedül és kizárólag azon a tényen, hogy a Megfeszített feltámadt és megjelent Simonnak (vö. Lk 24,34), az asszonyoknak és a többi tanítványnak. 

Ennek a reménynek nem földi távlata van, hanem azon túlra tekint: Istenre néz, arra a magasságra és mélységre, ahonnan felragyogott a Nap, aki azért jött, hogy megvilágítsa azokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek (vö. Lk 1,78–79).

Akkor igen, énekelhetjük: „Áldott légy, Uram, testi halál nővérünkért” (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz).

A keresztre feszített és feltámadt Krisztus szeretete megváltoztatta a halált: ellenségből nővérünkké tette, megszelídítette.

És amikor szembenézünk a halállal, mi „nem szomorkodunk, mint mások, akiknek nincs reményük” (1Tessz 4,13). Természetesen fájdalom tölt el bennünket, amikor egy szeretett személy eltávozik. Megrendít bennünket, amikor egy emberi lényt – különösen amikor egy gyermeket, egy „kicsinyt”, egy gyengét – betegség vagy, ami még rosszabb, emberi erőszakosság ragad el tőlünk.

Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy Krisztussal együtt hordozzuk ezeket a kereszteket. De nem szomorkodunk úgy, mint akiknek nincs reményük, mert

még a legtragikusabb halál sem gátolhatja meg Urunkat abban, hogy karjába zárja lelkünket, és átváltoztassa halandó testünket – bármennyire eltorzult is – dicsőséges testének képére (vö. Fil 3,21).

Ezért a temetkezési helyeket a keresztények nem „nekropolisznak”, vagyis nem „halottak városának” nevezik, hanem „coemeteriumnak”, ami szó szerint „alvóhelyet”, „nyugvóhelyet” jelent, ahol az ember pihen, és várja a feltámadást. Ahogyan a zsoltáros megjövendöli: „Lefekszem hát, és békében alszom, hiszen te biztonságot adsz nekem, Uram!” (Zsolt 4,9).

Szeretteim, szeretett Ferenc pápánk, valamint bíboros és püspök testvéreink, akikért ma az eucharisztikus áldozatot bemutatjuk, ezt az új, húsvéti reményt élték meg, tanúsították és tanították. Az Úr meghívta őket és pásztorrá tette őket Egyházában, és szolgálatukkal – Dániel könyvének szavaival élve – „sokakat igazságra vezettek” (vö. Dán 12,3), vagyis az evangélium útján vezették őket a Krisztusból fakadó bölcsességgel, aki bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett (vö. 1Kor 1,30).

Tisztuljon meg lelkük minden szennytől, és ragyogjanak, mint a csillagok az égen (vö. Dán 12,3).

Hozzánk pedig, akik még zarándokok vagyunk a földön, jusson el az imádság csendjében lelki bátorításuk: „Remélj Istenben, mert fogom még áldani őt, arcom üdvösségét, az én Istenemet!” (Zsolt 42,6.12).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media; Vatican News

Magyar Kurír