Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Béke veletek!
Eminenciás és excellenciás uraim, kedves testvéreim!
Örülök, hogy ebben a jubileumi évben találkozhatom veletek, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjaival, lovagokkal és dámákkal.
A világ különböző tájairól jöttetek Rómába, és ez emlékeztet bennünket arra, hogy a zarándoklat gyakorlata áll rendetek történetének eredeténél. Rendetek azért jött létre, hogy őrizze a Szent Sír helyét, gondoskodjon a zarándokokról és támogassa a jeruzsálemi egyházat. Ezt teszitek ma is a lovagrendekre jellemző alázat, odaadás és áldozatkészség szellemében, különösen is azzal, hogy „állandó tanúságot tesztek a hitről és a Szentföldön élő keresztények iránti szolidaritásról” (Szent II. János Pál pápa: Beszéd a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend jubileumának résztvevőihez, 2000. március 2.).
Ezzel kapcsolatban arra a jelentős segítségre gondolok, amelyet csendben, feltűnés és hivalkodás nélkül nyújtotok a Szentföld közösségeinek, támogatva a Jeruzsálemi Latin Patriarchátust különféle tevékenységeiben: így például a szemináriumot, az iskolákat, a karitatív és segélyező tevékenységeket, a humanitárius és képzési projekteket, az egyetemet és az egyházközségeket, különös segítséget nyújtva válságok idején, mint például a koronavírus-járvány vagy a háború tragikus napjaiban.
Mindezzel megmutatjátok, hogy
Krisztus sírjának őrzése nem csupán történelmi, régészeti vagy művészeti örökség megőrzését jelenti – bármilyen fontos legyen is az –, hanem az élő kövekből épült Egyház támogatását (vö. 1Pét 2,4–5), amely e sír körül született, és ma is él, mint a húsvéti remény hiteles jele.
Ezért most a remény jubileumának keretében azt szeretném, ha egy kicsit rátekintenénk erre a húsvéti reményre, melynek három dimenzióját szeretném kiemelni.
Az első dimenzió a bizalommal teli várakozás (vö. Ferenc pápa: Spes non confundit bulla, 4). Az Úr sírjánál való elidőzés ugyanis azt jelenti, hogy megújítjuk hitünket abban az Istenben, aki hűséges ígéreteihez, és akinek hatalmát semmilyen emberi erő nem tudja legyőzni.
Egy olyan világban, ahol az önkény és az erőszak mintha felülkerekedne a szereteten, ti arra kaptatok meghívást, hogy tanúsítsátok: az élet legyőzi a halált, a szeretet legyőzi a gyűlöletet, a megbocsátás győz a bosszú fölött, az irgalom és a kegyelem pedig diadalmaskodik a bűn felett.
„Helyőrségetek” a Szentföldön mindenekelőtt a hit őrhelye legyen, amely segíti a mai kor emberét, hogy szívében megálljon Krisztus sírjánál, ahol a fájdalom a bizalomban találja meg a választ, és ahol – annak, aki képes a hallásra – továbbra is felhangzik az üzenet: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincs itt. Feltámadt […], amint megmondta” (Mt 28,6). Ezt úgy tudjátok megvalósítani, ha tápláljátok szíveteket buzgó szentségi élettel, Isten igéjének hallgatásával és a róla való elmélkedéssel, a személyes és liturgikus imával, valamint a lelki képzéssel, mellyel oly gondosan törődtök rendetekben.
A remény második dimenzióját, amelyről szólni szeretnék, azoknak az asszonyoknak az alakjában láthatjuk konkretizálódni, akik a sírhoz sietnek, hogy megkenjék Jézus testét (vö. Mk 16,1–2).
Ez a szolgálat kifejeződése: a Mester halála sem akadályozza meg Mária Magdolnát, Jakab anyját, Máriát és Szalómét abban, hogy gondoskodjanak róla. Már kifejeztem hálámat mindazért a sok jóért, amit tesztek, követve a segítségnyújtás rátok jellemző régi hagyományát.
Hányszor előfordul, hogy tevékenységeteknek köszönhetően új fénysugár ragyog fel egyének, családok, egész közösségek számára, akik szörnyű drámák fenyegetettségében élnek, különösen azokon a helyeken, ahol Jézus élt!
Jótékonyságtok támogatja őket. Szükségleteikben az „idők jeleit” ismeritek fel, amelyek kapcsán Ferenc pápa arra hívott bennünket, hogy tegyük őket magunkévá, és alakítsuk őket a „remény jeleivé” (vö. Spes non confundit bulla, 8).
Van azonban a reménynek egy harmadik dimenziója is, amelyre utalni szeretnék: ez a célra irányítja tekintetünket. A kép, amelyet szemünk elé idézhetünk, Péter és János alakja, amint a sír felé futnak (vö. Jn 20,4–10). Húsvét reggelén, miután hallották az asszonyokat, azonnal útnak indulnak, sietve, futva, hogy az üres sírnál megújítsák Krisztusba vetett hitüket a feltámadás fényében. Szent Pál is ugyanezt a képet használja, amikor életéről úgy beszél, mint a stadionban futott versenyről, amely nem céltalan, hanem az Úrral való találkozás felé tart (vö. 1Kor 9,24–27). Ezt fejezi ki a zarándoklat gesztusa mint az élet végső értelmének keresését jelképező szimbólum (vö. Spes non confundit bulla, 5).
Ti is megtettétek ezt a zarándokutat, én pedig arra hívlak benneteket, hogy
ittléteteket ne végpontként, hanem kiindulópontként éljétek meg, ahonnan újra útnak indultok az egyetlen igaz és végső cél, az Istennel való teljes és örök közösség felé a mennyben.
Tegyetek erről tanúságot mindazok számára, akikkel találkoztok: hívjátok őket arra, hogy e világ dolgait annak embernek a szabadságával és örömével éljék meg, aki tudja, hogy úton van az örökkévalóság végtelen horizontja felé.
Kedves barátaim, az Egyház ma ismét rátok bízza a feladatot, hogy Krisztus sírjának őrzői legyetek. Legyetek azok bizalomteli várakozásban, buzgó szeretetben és örömteli, lendületes reményben. Ahogyan
Szent Ágoston mondta korának keresztényeinek: „Haladj, mindig csak haladj előre a jóban! Ne térj le az útról, ne tekints hátra, ne állj meg!”
(Kettőszázötvenhatodik beszéd, 3). Szívből adom rátok áldásomat, és imádkozom mindnyájatokért. Köszönöm!
Imádkozzunk együtt!
[A Mi Atyánk elimádkozása.]
[Áldás.]
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria




