Egy anya, akinek a fiát meggyilkolták, tanúságot tett a megbocsátásról Irakban Ferenc pápa előtt

Doha Szabah Abdallah ezekkel a szavakkal mondta el történetét: „2014. augusztus 6-án Bagdad városa bombák zajára ébredt. Mindenki tudta, hogy az Iszlám Állam már a kapuk előtt áll, és három héttel korábban megtámadta a jazidik városait, falvait, kegyetlenül bánt velük. Ezért elmenekültünk a városból, hátrahagyva a dolgainkat. Két vagy három nap elteltével visszatértünk, erős hitünk volt a támaszunk, és az a meggyőződés, hogy keresztényként készek vagyunk a vértanúságra.

Azon a reggelen a szokásos dolgainkkal voltunk elfoglalva, a gyerekeink a házak előtt játszottak, amikor történt valami, ami miatt ki kellett mennünk az utcára. Rakétatámadás hangját hallottam, kifutottam. A gyerekek elnémultak, miközben a felnőttek egyre hangosabban kiáltoztak. Mondták nekem, hogy meghalt a fiam és az unokatestvére, és a fiatal szomszéd lány, aki az esküvőjére készült.

Ennek a három angyalnak a vértanúsága világos figyelmeztetés volt: ha nem történt volna meg, akkor a bagdadi emberek ott maradtak volna, és elkerülhetetlenül az Iszlám Állam kezébe kerülnek. Hármuk halála megmentette az egész várost. Nem könnyű nekem elfogadni ezt, mert az emberi természet gyakran a lélek fölé kerekedik. Az erőnk kétségkívül a feltámadásba vetett hitünkből fakad, ami a remény forrása. A hitem azt mondja, hogy a gyermekeink Jézus karjai közt vannak.

Krisztus az Urunk. És mi, túlélők, igyekszünk megbocsátani a támadóknak, mert Mesterünk, Jézus megbocsátott hóhérainak. Amikor szenvedésünkben őt követjük, arról tanúskodunk, hogy a szeretet erősebb mindennél.”

Ferenc pápa beszédében így válaszolt a gyermekét elvesztő édesanya tanúságtételére: „Egy dolog nagyon meghatott abból, amit Doha asszony mondott: azt mondta, hogy megbocsátásra van szükség azok részéről, akik túlélték a terrortámadásokat. Megbocsátás: ez kulcsszó. A megbocsátás szükséges ahhoz, hogy megmaradjunk a szeretetben, hogy keresztények maradjunk. A teljes gyógyuláshoz vezető út még hosszú lehet, de kérlek benneteket, ne csüggedjetek. Legyetek képesek megbocsátani, ugyanakkor arra is, hogy bátran küzdjetek! Tudom, ez nagyon nehéz. De hisszük, hogy Isten békét hozhat ezen a földön.”

Doha családjának életében összesűrűsödik az iraki keresztények szenvedése. David halála után a menekülést választották, négy gyermekükkel sok hányattatás után végül Franciaországban kötöttek ki. Egyik lányuk, Sarah fogyatékkal él, speciális ellátásra van szüksége és Franciaországban először végre megkapta ezt, törődtek vele, nem volt megbélyegezve, mint Irakban.

Amikor azonban megbizonyosodtak róla, hogy az Iszlám Állam nem tartja többé ellenőrzés alatt az országot, visszatértek Irakba. Nem bombáztak többé, de a keresztény közösséget most is támadják, másként, csendben. A 14 éves Sarah a fogyatékossága miatt nem járhat iskolába, David halotti bizonyítványának megszerzéséért is sokat kellett küzdeniük. Sok gyűlölködés veszi körül őket, megbánták, hogy visszatértek. Mégis, a hétköznapok ilyen nagy nehézségei közepette Doha asszony úgy döntött, hangot ad az egyetlen lehetőségnek, ami képes megszabadítani a lelket a szorongástól, az erőszak szorításától: a megbocsátásnak.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Agensir; Aleteia

Magyar Kurír