Ferenc pápa: Bátor keresztények kellenek, akik kimondják: „Ezt nem szabad tenni!”

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Ma az imádságról szóló katekézissorozatot folytatjuk, melyet megszakítottunk a teremtés gondozásáról szóló katekézisek érdekében, tehát most [az előzőt] folytatjuk; és a Szentírás egyik legelragadóbb szereplőjével, Illés prófétával foglalkozunk. Ő túllép korának határain, jelenlétét az evangélium egyes epizódjaiban is felfedezhetjük. Megjelenik Jézus mellett, Mózessel együtt, a színeváltozás jelenetében (vö. Mt 17,3). Maga Jézus hivatkozik alakjára, hogy hitelesítse Keresztelő János tanúságtételét (vö. Mt 17,10–13).

A Bibliában Illés hirtelen, titokzatos módon jelenik meg, egy teljesen félreeső, kis faluból származik (vö. 1Kir 17,1); a végén pedig tanítványa, Elizeus szeme láttára egy mennybe tartó tűzszekéren tűnik el a színről (vö. 2Kir 2,11–12). Tehát egy pontos eredet nélküli és főképp befejezés nélküli ember, aki elragadtatik a mennybe: emiatt várták visszatérését a Messiás eljövetele előtt. Előfutárként várták Illés visszatérését.

A Szentírás kristálytiszta hitű emberként állítja elénk Illést: már magában a nevében, mely azt jelentheti, hogy „Jahve az Isten”, benne van küldetésének titka. Egész életében ilyen lesz: feddhetetlen, aki képtelen a kicsinyes kompromisszumokra. Jelképe a tűz, Isten tisztító erejének a képe. Ő az első, aki kemény próbának vettetik alá, de hű marad. Példaképe az összes hívő embernek, akik ismerik a kísértéseket és a szenvedéseket, de nem maradnak el az eszménytől, amelyre születtek.

Az ima az az életnedv, amely folyamatosan táplálja létét. Ezért a szerzetesi hagyomány számára az egyik legkedvesebb személyiség, olyannyira, hogy egyesek az Istennek szentelt élet lelki atyjává választották. Illés Isten embere, aki a Magasságos elsődlegességének védelmezőjeként lép fel. De ő is kénytelen számot vetni saját gyengeségeivel. Nehéz megmondani, mely tapasztalatok voltak számára a leghasznosabbak: vajon a hamis próféták legyőzése a Kármel-hegyen (vö. 1Kir 18,20–40), vagy a zavarodottság, amikor megjegyzi, hogy „nem különb atyáinál” (vö. 1Kir 19,4). Az imádkozó ember lelkében saját gyengeségének átérzése értékesebb, mint a felmagasztaltatás ideje, amikor úgy tűnik, hogy az élet győzelmekkel és sikerekkel kísért sétagalopp. Az imában mindig ez történik: vannak az imának olyan időszakai, amelyek feldobnak, lelkesítenek, és vannak olyan időszakok, amelyek fájdalmasak, szárazsággal járnak, és megpróbáltatást jelentenek.

Az ima ilyen: hagyjuk, hogy hordozzon bennünket az Isten, és azt is hagyjuk, hogy csapásokat szenvedjünk rossz helyzetektől, sőt kísértésektől.

Olyan valóság ez, amely számos más bibliai hivatásnál megtalálható, az Újszövetségben is, gondoljuk például Szent Péterre és Szent Pálra. Az ő életük is ilyen volt: a feldobottság pillanatai és az alámerülés, a szenvedés pillanatai.

Illés szemlélődő életű és egyben tevékeny életű ember, akit aggasztottak korának eseményei. Képes volt nekirontani a királynak és a királynőnek, miután megölették Nabotot, hogy megkaparintsák a szőlőjét (vö. Kir 21,1–24). Mennyire szükségünk van olyan hívőkre, buzgó keresztényekre, akik Illés bátorságával fordulnak vezető beosztású emberekhez, és szemükbe mondják: „Ezt nem szabad tenni! Ez gyilkosság!” Szükségünk van Illés szellemére! Ő megmutatja, hogy az imádkozó ember életében nem lehet kettősség: az Úr elé állunk, és a testvéreinkhez megyünk, akikhez ő küld. Az ima nem azt jelenti, hogy bezárkózunk az Úrral, hogy kisminkeljük a lelkünket: nem, ez nem ima, ez az ima színlelése!

Az ima szembesülés Istennel, és annak engedése, hogy a testvérek szolgálatára küldjön bennünket.

Az ima próbaköve a felebarát iránti konkrét szeretet. És fordítva: a hívők akkor cselekszenek a világban, miután előbb elcsendesedtek és imádkoztak; különben cselekvésük megfontolatlan, megkülönböztetést nélkülöző, egy cél nélküli esztelen rohanás. Ha a hívők így viselkednek, sok igazságtalanságot követnek el, mert nem mentek először az Úrhoz imádkozni, hogy felismerjék, mit kell tenniük.

A Biblia lapjai alapján feltételezhetjük, hogy Illés hite is fejlődésen ment át: ő is növekedett az imában, lépésről lépésre tökéletesítette azt. Isten arca az út során vált egyre világosabbá számára, míg el nem érte csúcspontját abban a rendkívüli tapasztalatban, amikor Isten kinyilvánítja magát Illésnek a hegyen (vö. 1Kir 19,9–13). Nem a heves viharban, nem a földrengésben vagy az emésztő tűzben nyilvánítja ki, hanem a „szellő susogásában” (1Kir 19,12). Vagy másik fordításban, mely jól tükrözi ezt a tapasztalatot:

„a finoman hangzó csendben”. Így nyilvánítja ki magát Isten Illés előtt.

Ezzel az alázatos jellel kommunikál Isten Illéssel, aki abban a pillanatban egy menekülőben lévő próféta, aki elveszítette békéjét. Isten segítségére siet egy megfáradt embernek, aki azt hiszi, hogy minden téren kudarcot vallott, és ezzel a szelíd szellővel, ezzel a finoman hangzó csenddel visszaadja szívének nyugalmát és békéjét.

Ez Illés története, de olyannak tűnik, mintha mindannyiunknak írták volna. Lehetnek esték, amikor hasztalannak és magányosnak érezhetjük magunkat. És akkor jön az ima, és kopog szívünk ajtaján. Mindannyian összeszedhetünk egy darabot Illés köntöséből, ahogyan tanítványa, Elizeus begyűjtötte köntösének felét. És még ha valamit rosszul cselekedtünk volna is, vagy ha fenyegetve és megfélemlítve éreznénk is magunkat, ha az imában visszatérünk Istenhez, mintegy csoda folytán a derű és a béke is visszatér hozzánk. Ezt tanítja nekünk Illés példája.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír