Ferenc pápa homíliája a bűnbánati liturgián: Isten nem fél leereszkedni a bennünk lakozó mélységekbe

Ferenc pápa – 2023. március 18., szombat | 12:00

Március 17-én délután a Santa Maria delle Grazie al Trionfale-plébánián a Szentatya egyéni gyónással és feloldozással egybekötött bűnbánati liturgiát vezetett. Ez a szertartás nyitotta meg a „Huszonnégy óra az Úrért” nagyböjti imádságos programot, melyet az Evangelizáció Dikasztériuma szervez. A szertartáson maga a Szentatya is több hívőt meggyóntatott.

Ezt az eseményt idén is a világ összes egyházmegyéjében megtartják március 17-én és 18-án, nagyböjt negyedik, úgynevezett Laetare vasárnapja előtt.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk. 

„Amit egykor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem” (Fil 3,7). Ezt állítja Szent Pál az imént hallott olvasmányban. Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket már nem tartott alapvetőnek életében, sőt, örömmel veszíti el, csakhogy Krisztusra találjon, rájövünk, hogy ezek nem anyagi valóságok, hanem „vallásos értékek”. Így van: Pál jámbor, buzgó ember volt, kötelességtudó, törvénykövető farizeus (vö. Fil 3,5–6). Mégis ez a vallásos beállítottság, amely érdeme, dicsősége, szakrális gazdagsága lehetett, valójában akadály volt számára. Ezért mondja Pál: „Mindezt elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerjem” (Fil 3,8). Mindarra, ami bizonyos tekintélyt, hírnevet adott neki, azt mondja: „Vesszen csak, számomra Krisztus fontosabb!”

Akik túlságosan gazdagok önmagukban és saját vallási „kiválóságukban”, azt képzelik, hogy igazak és különbek másoknál – hányszor megtörténik ez a plébánián: „Én a Katolikus Akcióhoz tartozom, én segítem a papot, én gyűjtést végzek…, én, én, én”, hányszor megtörténik ez, hogy jobbnak hiszik magukat másoknál; mindenki a saját bensőjében gondolja át, megtörtént-e ez olykor vele –, akik ezt teszik, megelégednek azzal, hogy fenntartják a látszatot; a helyükön érzik magukat, de így nem tudnak helyet adni Istennek, mert nem érzik, hogy szükségük lenne őrá.

Sokszor a „patyolattiszta katolikusok”, akik igaznak hiszik magukat, mert járnak a plébániára, mert vasárnaponként misére járnak, és azzal dicsekednek, hogy igazak: „Nem, nekem nincs szükségem semmire, az Úr megmentett.” Mi történhetett velük? Az, hogy Isten helyét a saját „egójuk” vette át, és így, bár mondják az imákat és szakrális cselekményeket végeznek, valójában nem folytatnak párbeszédet az Úrral. Monológot mondanak, nem párbeszédet folytatnak, nem imádkoznak. Ezért emlékeztet bennünket a Szentírás arra, hogy csak „a szegény imája hatol át a felhőkön” (Sir 35,21), mert

csak a lélekben szegények, akik érzik, hogy megmentésre szorulnak, és kegyelemért könyörögnek, azok állnak érdemekre való hivatkozás nélkül, hivalkodás nélkül, elbizakodottság nélkül Isten elé:

nincs semmijük, s ezért mindent megtalálnak, mert megtalálják az Urat.

Jézus ezt a tanítást kínálja nekünk a hallott példabeszédben (vö. Lk 18,9–14). Ez két emberről szól, egy farizeusról és egy vámosról, akik mindketten elmennek a templomba imádkozni, de csak egyikük jut el Isten szívéhez. Mielőtt bármit is csinálnának, már a testtartásuk beszédes: az evangélium szerint a farizeus „állva” imádkozott (Lk 18,11), emelt fővel, míg a vámos – szégyenében – „megállt hátul, szemét sem merte az égre emelni” (Lk 18,13). Gondolkodjunk el egy kicsit ezen a két testtartáson!

A farizeus áll. Magabiztos, kihúzza magát, diadalmasan áll, mint akit csodálni kell a kiválóságáért, mint aki példakép. Ebben a testtartásban imádkozik Istenhez, de valójában önmagát ünnepli: járok a templomba, megtartom az előírásokat, alamizsnát adok… Formálisan az imája kifogástalan, kívülről egy jámbor és ájtatos embert látunk, de ahelyett, hogy megnyílna Isten előtt, hogy feltárja szívének igazságát előtte, képmutatóan elrejti gyarlóságait. Sokszor mi is sminkeljük az életünket. Ez a farizeus nem ajándékként várja az Úrtól az üdvösséget, hanem szinte követeli azt, érdemeinek jutalmaként. „Elvégeztem a feladatot, most add meg a jutalmat!” Ez az ember habozás nélkül – emelt fővel – megy előre Isten oltára felé, hogy elfoglalja a helyét, az első sorban, de végül túl messzire megy, és Isten elé helyezi magát!

A másik viszont, a vámos távolabb áll meg. Nem próbál utat törni magának, hátul marad. Épp ez a távolság – mely bűnös voltát mutatja Isten szentségéhez képest –, ez teszi lehetővé számára, hogy megtapasztalja az Atya áldó és irgalmas ölelését. Isten épp azért érheti el, mert távolságtartásával a vámos teret adott neki. Nem önmagáról beszél, hanem bocsánatot kér, Istenre tekintve beszél. Mennyire igaz ez családi, társadalmi és egyházi kapcsolatainkra is.

Valódi párbeszéd akkor jön létre, ha teret hagyunk magunk és mások között, egészséges teret, mely lehetővé teszi a feleknek, hogy lélegezzenek anélkül, hogy beszippantanák vagy megsemmisítenék őket.

Ekkor ez a párbeszéd, ez a találkozás képes csökkenteni a távolságot és képes közelséget teremteni. Ez történik ennek a vámosnak az életében is: azzal, hogy megáll a templom hátsó részében, őszintén olyannak ismeri el magát Isten előtt, amilyen: bűnösnek, távolinak, és így engedi, hogy Isten közeledjen hozzá.

Testvéreim, emlékezzünk erre:

az Úr akkor jön hozzánk, amikor eltávolodunk beképzelt önmagunktól.

Gondolkodjunk csak el: Vajon én beképzelt vagyok? Jobbnak tartom magam másoknál? Lenézek valakit? „Hálát adok neked, Uram, mert megmentettél, és nem vagyok olyan, mint azok az emberek, akik semmit sem értenek, én járok templomba, járok misére; én templomban házasodtam, ezek meg elvált bűnösök…” Ilyen a szíved? A pokolra fogsz jutni! Ahhoz, hogy Istenhez közeledj, azt kell mondanod az Úrnak: „Én vagyok az első a bűnösök között, és ha nem estem a legnagyobb mocsokba, az azért van, mert a te irgalmad kézen fogott engem. Hála neked, Uram, hogy élek; hála neked, Uram, hogy nem pusztított el a bűn.”

Isten akkor tudja lecsökkenteni a közte és köztünk lévő távolságot, ha őszintén, tettetés nélkül elébe visszük gyarlóságunkat.

Kinyújtja kezét, hogy felemeljen bennünket, ha tudjuk, hogy „mélypontra jutottunk”, és őszinte szívvel fordulunk hozzá. Isten ilyen: a mélyponton vár ránk, mert Jézusban „le akart menni a mélybe”, mert nem fél leereszkedni a bennünk lakozó mélységekbe, hogy megérintse testünk sebeit, hogy befogadja szegénységünket, hogy elfogadja életünk kudarcait, a gyengeségből vagy hanyagságból elkövetett hibáinkat – és mindannyian sok hibát követtünk már el. Isten ott vár ránk, a mélyben, különösen akkor, amikor nagy alázattal bocsánatot kérni megyünk a gyónás szentségében, ahogyan ma is fogunk. Ott vár ránk.

Testvéreim, ma vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, mindannyian, mert a farizeus és a vámos egyaránt bennünk lakozik. Ne bújjunk képmutatóan a látszat mögé, hanem bizalommal bízzuk az Úr irgalmára árnyoldalainkat, hibáinkat! Gondoljunk a hibáinkra, a nyomorúságainkra, azokra is, amelyeket szégyenünkből kifolyólag nem tudunk megosztani másokkal, és ez rendben is van, de Istennek meg kell mutatnunk. Amikor gyónni megyünk, a vámoshoz hasonlóan mi is álljunk meg hátul, hogy elismerjük a távolságot, amely elválasztja azt, amit Isten megálmodott életünkről, és azt, ami a valóságban, nap mint nap vagyunk: szerencsétlenek. És abban a pillanatban az Úr közeledik, lerövidíti a távolságot, és talpra állít bennünket;

abban a pillanatban, amikor elismerjük, hogy mezítelenek vagyunk, ő ünnepi ruhába öltöztet bennünket.

Ez a kiengesztelődés szentsége, és ennek kell lennie: ünnepi találkozásnak, mely meggyógyítja szívünket, és békével tölt el bennünket. Nem emberi bíróság, melytől félni kell, hanem isteni ölelés, mely vigaszt nyújt.

Az egyik legszebb dolog abban, ahogyan Isten elfogad bennünket, a nekünk adott ölelés gyengédsége. Ha elolvassuk azt a részt, amikor a tékozló fiú hazatér (vö. Lk 15,20–22), és beszélni kezd, az apja nem hagyja megszólalni, hanem átöleli, és ő meg se tud szólalni. Az irgalmas ölelés. És itt gyóntató testvéreimhez fordulok: kérlek benneteket, testvéreim, mindent bocsássatok meg, mindig bocsássatok meg, anélkül, hogy túlságosan utalgatnátok az emberek lelkiismeretére; hagyjátok, hogy az emberek elmondják a dolgaikat, ti pedig fogadjátok őket úgy, ahogy Jézus tette, tekintetetek simogatásával, megértésetek csendjével! Ne feledjétek, hogy

a gyónás szentsége nem kínzásra van, hanem hogy békét adjon! Mindent bocsássatok meg, ahogy Isten is mindent megbocsát nektek. Mindent, mindent, mindent!

Ebben a nagyböjti időszakban mi is töredelmes szívvel suttogjuk, mint a vámos: „Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!” (Lk 18,13). Mondjuk együtt: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Istenem, amikor megfeledkezem rólad vagy elhanyagollak, amikor a saját szavaimat és a világ szavait helyezem a te igéd elé, amikor igaznak képzelem magam és megvetek másokat, amikor másokról pletykálok, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Amikor nem törődöm a körülöttem élőkkel, amikor közömbös vagyok a szegényekkel és szenvedőkkel, a gyengékkel és kirekesztettekkel szemben, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Az élet elleni bűneimért, az Anyaszentegyház szép arcát beszennyező rossz tanúságtételemért, a teremtett világ elleni bűneimért, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Hazugságaimért, becstelenségeimért, az áttetszőséggel és törvényességgel szembeni tetteimért, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Rejtett bűneimért, melyekről senki sem tud, a másoknak okozott, nem szándékos rosszért, a jóért, melyet megtehettem volna, de nem tettem meg, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!

Csendben, bűnbánó és bizakodó szívvel ismételjük néhány percig: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!

Csendben. Mindenki ismételgesse a szívében: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! A bűnbánatnak és a bizalomnak ebben a tettében nyíljunk meg a legnagyobb ajándék öröme, Isten irgalmassága előtt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria