Ferenc pápa Madagaszkáron: Az egyik legrosszabb rabszolgaság az, ha önmagunkért élünk

Ferenc pápa – 2019. szeptember 8., vasárnap | 14:37

Ferenc pápa szeptember 8-án délelőtt Madagaszkár fővárosában, a Soamandrakizay mezőn szentmisét mutatott be közel egymillió ember előtt. A szentmise idejére az oltárra helyezték a 2009. június 7-én Antananarivóban boldoggá avatott Rafael Luis Rafiringa ereklyéit. Ferenc pápa az egyéni érdekek előtérbe helyezése és a korrupció ellenében testvériességre és szolidaritásra buzdított.

A pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Az evangéliumban hallottuk, hogy Jézust „nagy népsokaság követte” (Lk 14,25). Ahogyan az a sok ember ott tolongott, amerre Jézus járt, úgy jöttetek el ti is, nagyon sokan, hogy befogadjátok az üzenetét és a követésére szegődjetek. Pedig jól tudjátok, hogy Jézus követése nem túl pihentető dolog! Ti nem pihentétek ki magatokat, és sokan közületek az éjszakát is itt töltötték. Lukács evangéliuma ma éppen arra emlékeztet minket, milyen feltételekkel jár ez az elkötelezettség.

Fontos megjegyezni, hogy ezeket az előírásokat akkor mondja el Jézus, amikor Jeruzsálem felé tart, megelőzi ezt a szövegrészt a példabeszéd a lakomáról, amelyre mindenki meghívást kap (különösen azok, akiket mások elutasítanak, akik az utcákon és a tereken, az útkereszteződésekben élnek); majd az irgalmasság három példabeszéde követi, amelyekben ünnepséget rendeznek, amikor megtalálják, ami elveszett, amikor befogadják, megünneplik és visszaadják az életnek azt, akit halottnak hittek, hogy lehetősége legyen újrakezdeni. Minden keresztény lemondásnak csak a Jézus Krisztussal való találkozás örömének és ünnepének fényében van értelme.

Az első feltétel arra hív, hogy gondoljuk át családi kapcsolatainkat. Az új élet, amelyet az Úr elénk állít, kényelmetlennek és botrányos igazságtalanságnak tűnik azok számára, akik azt hiszik, hogy korlátozhatják, lekicsinyíthetik a mennyek országába való bejutást csupán a vérségi kapcsolatok, a csoporthoz, klánhoz vagy egy bizonyos kultúrához való tartozás alapján. Amikor a „rokoni kapcsolat” dönti el, határozza meg, hogy mi a helyes és a jó, az végül olyan viselkedésmódok igazolásához, sőt, egyenesen „szentesítéséhez” vezet, amelyekből kialakul a kivételezés és a kirekesztés (a jogtalan előnyben részesítés, a klientúra építése, vagyis a korrupció) kultúrája.

A mester által támasztott feltétel arra ösztönöz minket, hogy emeljük fel tekintetünket, és azt mondja nekünk: „nem lehet a tanítványom” (Lk 14,26) az, aki nem képes meglátni a másik emberben a testvért a családi, kulturális, társadalmi hovatartozáson túl, és nem képes megrendülni a másik ember életén, helyzetén. Jézus szeretete és odaadása ingyenes ajándék mindenki számára.

A második feltétel azt mutatja meg nekünk, milyen nehéz úgy követni az Urat, hogy közben a mennyek országát saját személyes érdekeinkkel azonosítjuk, vagy valamilyen ideológia varázsával, amely végül eszközként használja Isten vagy a vallás nevét ahhoz, hogy igazolja az erőszak, a szegregáció, de akár az emberölés, a száműzetés, a terrorizmus és a kirekesztés tetteit. A mester által támasztott feltétel arra bátorít minket, hogy

ne használjuk az evangéliumot manipulatív, bántóan leszűkítő módon, hanem testvériesen és szolidárisan alakítsuk általa a történelmet,

miközben önzetlenül tiszteletben tartjuk a földet és a föld ajándékait, ellentmondva a kizsákmányolás minden formájának; bátran éljük meg „a párbeszéd kultúráját mint követendő utat; az együttműködést mint magatartást; a kölcsönös megismerést mint módszert és kritériumot” (Az emberi testvériségről szóló, Abu-Dzabiban 2019. február 4-én aláírt dokumentum); ne adjuk át magunkat olyan tanítások kísértésének, amelyek nem képesek eltűrni, hogy a búza és a konkoly együtt növekedjen az aratás urára való várakozás idején (vö. Mt 13,24–30).

És végül: milyen nehéz lehet megosztani másokkal az Úrtól kapott új életet, amikor folyamatosan úgy érezzük, hogy magunkat kell igazolnunk, mert azt hisszük, hogy minden csakis a saját erőnkön múlik és azon, amit birtoklunk; amikor a felhalmozási kényszer már szorongat, elnyom – ahogyan hallottuk az első olvasmányban –, mert az egoizmust táplálja és erkölcstelen eszközök használatára indít! A Mester által támasztott feltétel meghívás arra, hogy újra hálával tudjunk emlékezni és be tudjuk ismerni, hogy életünket és képességeinket nem annyira a személyes győzelmünknek köszönhetjük, hanem ajándékba kaptuk (vö. Gaudete et exsultate, 55): ajándék, amely Isten és sok ember csendes munkája nyomán szövődött, akiknek nevét majd csak a mennyek országának eljövetelekor ismerjük meg.

Ezekkel a feltételekkel az Úr fel akarja készíteni tanítványait Isten országa eljövetelének ünnepére azzal, hogy megszabadítja őket attól a romboló erejű akadálytól, ami tulajdonképpen az egyik legrosszabb rabszolgaság: attól, hogy önmagukért éljenek.

Annak a kísértése ez, hogy bezárkózzunk kis világunkba, ami miatt aztán kevés teret hagyunk másoknak: a szegények nem férnek már be, Isten hangját már nem hallgatjuk, nem élvezzük többé szeretetének édes örömét, nem lüktet már bennünk a lelkesedés, hogy jót tegyünk…

Ebben a bezárkózásban sokan talán látszólag biztonságban érzik magukat, de végül haragossá, panaszossá, élettelenné válnak. Ez nem a méltó és teljes élet melletti döntés, nem Isten vágya rólunk, nem a Szentlélekben való élet, mely a feltámadt Krisztus szívéből fakad (vö. Evangelii gaudium, 2).

Az Úr a Jeruzsálem felé vezető úton arra hív minket ezekkel a feltételekkel, hogy emeljük fel tekintetünket, állítsuk helyre a fontossági sorrendet, és mindenekelőtt adjunk helyet, hogy Isten lehessen életünk középpontja és sarokköve.

Nézzünk körül: milyen sok ember, férfiak és nők, fiatalok, gyermekek szenvednek, és élnek teljesen kisemmizve! Ez nem része Isten tervének!

Milyen sürgető Jézusnak ez a meghívása, hogy haljunk meg a bezártságunknak, büszke individualizmusunknak, és engedjük, hogy a testvériség lelke – ami Krisztus megnyílt oldalából árad ki, ahonnan megszületünk mint Isten családja – győzedelmeskedjen és mindenki érezhesse, hogy szeretik, mert megértik, elfogadják, értékelik a méltóságát. „A sárba tiport emberi méltóságot látva gyakran csak karba tett vagy kitárt kézzel állunk, tehetetlenül a gonosz sötét erőivel szemben. A keresztény ember azonban nem állhat karba tett kézzel, közönyösen, vagy kitárt kézzel, megadóan, nem. A hívő kinyújtja a kezét, ahogyan Jézus teszi velünk” (Homília a szegények világnapján, 2018. november 18-án).

Isten szava, amit hallottunk, arra hív minket, hogy induljunk ismét útnak, merjük megtenni ezt a minőségi ugrást és tegyük magunkévá az egyéni érdekektől való elszakadás bölcsességét, ami az igazságosság és mindannyiunk életének alapja. Mert

együtt le tudunk győzni minden olyan bálványimádást, ami miatt figyelmünket a hatalom, a karrier és a pénz kínálta hamis biztonságra és az emberi dicsőség keresésére összpontosítjuk.

A Jézus által jelzett feltételek teljesítése már nem nehéz, ha elkezdjük megízlelni az örömét az új életnek, amelyet ő maga kínál: annak a tudatából fakad ez az öröm, hogy ő az, aki elsőként elindul, hogy megkeressen minket az útkereszteződésekben, akkor is, amikor elvesztünk, mint az a bárány vagy mint az a tékozló fiú. Vezessen minket ez az alázatos realizmus – realizmus, keresztény realizmus – arra, hogy szembe tudjunk nézni a nagy kihívásokkal, és ébressze fel bennetek a vágyat, hogy szép országotokat olyan hellyé tegyétek, ahol az evangélium életté tud válni, és legyen ez az élet Isten nagyobb dicsőségére.

Határozzuk el magunkat és tegyük magunkévá Isten terveit.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: Vatican.va

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria