A szeretet átvisz az életen – Romapasztorációs munkatársak tanúsítványait adták át Esztergomban

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Baráti tanácsra nem kerülök Budapest felé, hanem – mivel Verőcén lakom – Szobra indulok. A terv az, hogy onnét biciklivel a vasúti hídon át a szlovákiai Helembára (Chl’aba), majd a Duna vonalát követve Párkányba megyek, és a Mária Valéria-hídon át jutok Esztergomba. Ám már Szob után nem sokkal gond adódik, nem sikerül ugyanis megtalálnom a vasúti hidat (az út valamivel a vasútállomás után elkanyarodik a sínektől), és csak Ipolydamásdon veszem észre, hogy rossz irányba tartok. Egy helyi lakos, aki már e korai órán is a kocsmából jön ki, azt tanácsolja, menjek vissza Szobra, és próbálkozzam újra, de szerencsére száz méter után meglátok egy jobbra, az erdőn-mezőn át vezető út elejére kiírt Chl’aba felé táblát. Két, az utat elálló, békésen legelésző ló mellett haladok el; egyikük erősen méltatlankodik, hogy megzavartam a nyugalmukat (kissé meg is ijedek tőle). Kevéssel odébb elérem az Ipolyt, ám hidacskát hiába keresek rajta. Így aztán némi hezitálás után szandált, zoknit és nadrágot levetve átkelek a folyón, és – a hideg vízben az iszapba olykor bele-beleragadva – pár perc múlva már Szlovákiában is vagyok. Furcsa érzés belegondolni, hogy ez a határ korábban őrzött volt, noha ennyire könnyen át lehet lépni rajta. Virtuális. Szinte nem létező. Azonnal az jut eszembe: nem lehet véletlen, hogy ez éppen ma történik velem. Mert mindenféle mesterséges – így minden nép és népcsoport közötti – határ meghaladhatóságára ébreszt rá, méghozzá a legegyszerűbb módon, az elemi élmény erejével.

Odaát a napon gyorsan megszáradok, majd száguldásba kezdek. A közeli templom előtt a misére gyülekeznek; megtudom, hogy Párkányba éppen ezen az úton jutok el, elég mindig csak egyenesen haladnom. Az idő és a Duna gyönyörű, de kissé feszült vagyok, mert a nem várt kerülő miatt attól félek, elkésem. Bár úgy tekerek, mint az őrült, valóban így történik. Még sincs baj, mert a mise is csúszik. Amikor óra húsz körül Esztergomban belépek a templomba, éppen vége a nyitóéneknek, és köszöntik Székely Jánost, aki a romapasztoráció megbízottja a püspöki karban, és a lelkipásztori munkatársak tanúsítványainak átadására ideutazott Szombathelyről.

– Ennek a képzésnek a célja a cigányság boldogsága – mondja a püspök. – Az ember akkor boldog, ha ott van, ahová a mennyei Atya helyezte, és szeretni tud.

* * *

Az olvasmányok mintha kifejezetten erre az alkalomra szólnának. Az ószövetségi részben és az evangéliumban ugyanis az Úr szolgálatáról, a prófétai hivatásról van szó, és arról, ki hivatott erre. A szentlecke témája pedig Jakab leveléből a gazdagság és a szegénység, méghozzá igen kemény megfogalmazásban. „Rajta hát, gazdagok! Sírjatok, jajveszékeljetek a nyomorúságok miatt, amelyek rátok következnek! Gazdagságotok elpusztult, ruháitokat megemésztette a moly. Aranyotok és ezüstötök megrozsdásodott, a rozsdája tanúskodni fog ellenetek, és megemészti testeteket, mint a tűz. Még az utolsó napokban is gyűjtögettetek! Íme, a munkások bére, akik mezőiteket learatták, s amelyet ti nem fizettetek ki, felkiált, és az aratók kiáltása eljutott a Seregek Urának fülébe. Lakmároztatok a földön, és bujaságban hizlaltátok szíveteket a leölés napjára.” Jakab itt jézusi radikalitással megy neki minden e világi „bölcsességnek”, és esztelenségként mutatja be sokunk bölcsességét: a felhalmozás, anyagi gyarapodás és biztonság vágyát. És persze a gazdagok dölyfét is, akik minden náluk szegényebb embert hajlamosak lenézni, elítélni. Nagyon sokszor mi magunk vagyunk ezek a gazdagok, és még csak észre sem vesszük, milyen visszataszítóan gondolkodunk a nálunk szerencsétlenebb sorsúakról.

A prédikáció elején a püspök azt kéri, hogy emelje fel a kezét az, aki részt vett már cursillón. A templomban levők legalább kétharmada jelentkezik. Később is többször kiderül, hogy a háromnapos lelkigyakorlatok milyen sokak számára jelentettek meghatározó élményt ebben a körben.

A prédikáció arról szól, hogyan lehetünk Jézus apostolai. A legnehezebben meghódítható terület – utal vissza Székely a cursillós élményekre – mi magunk vagyunk. Mivel senki sem adhatja azt, amije nincsen, előbb le kell győznünk a bűneinket. Ezek ugyanis vadállatok, amelyek felfalnak bennünket, a családunkat, családi boldogságunkat. A püspök Boldog Ceferino életéből vett példákkal mutatja be, melyek az életszentség felé vezető út lépései. Óv az átkozódástól, a pletykálástól, sőt még a káros szenvedélyektől is (a statisztikai adatot idézve, amely szerint a magyar romák hatvanhat százaléka dohányzik). A szentségek gyakori vételére buzdít, és arra, hogy a lelkipásztori munkatársak a családjuk és a barátaik körébe is vigyék el az örömhírt. Jó lenne, ha a következő nemzedékek számára már jobb sors adatna, ezért legalább őket meg kellene óvni a cigarettára való rászokástól, és arra hangolni, hogy ne csak a pénzt, hanem a tudást is nagyra tartsák. És hogy soha ne az erőszakot tekintsék a konfliktusok megoldásának. Hanem fény legyenek a sötétben.

* * *

A misén a szendrőládi romák énekelnek, szokás szerint óriási szívvel-erővel, az untig ismert daloknak is új mélységet adva. Úgy imádkoznak és segítenek imádkozni bennünket is, ahogyan a hétköznapokban nem szokott menni. Most, a végén pedig képesek még az eddigieknél is jobban hatni rám. A cigány himnusz közben egyszer csak elemi erővel átjár, mennyi fájdalom, meg nem értettség, kirekesztettség húzódik meg e sorok mögött: „Gondok kése húsunkba vág / Képmutató lett a világ // Egész világ ellenségünk / Űzött tolvajokként élünk / Nem loptunk mi csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből.” Azt hiszem, ha egyszer igazán megértjük, átérezzük, miről szól ez a dal, nagyon-nagyon megszeretjük és megsajnáljuk a romákat, akiket mi magunk szoktunk megszólni, elítélni. Pedig összetartozunk.

* * *

Mise után átvonulunk a Szent Adalbert Központba. Várakozunk a díszteremben, az egyik résztvevő gitározik és énekel: „Több erőt, több szeretetet tőled mindennap.” Aztán Farkas Gábor, a képzés szervezője üdvözli a megjelenteket, és elmondja: idén másodszor adnak át lelkipásztori munkatársi tanúsítványokat, a kimagasló eredménnyel végzetteknek a közösségszervezői fokozatot. Ötven résztvevő végzett, a legtöbben máriapócsiak, kazincbarcikaiak és esztergomiak, de rengeteg más település lakói is vannak köztük.

A kétféle táncbemutató szereplői például Pilismarótról, Dömösről és Piliscsabáról érkeztek. Ezek a produkciók már a korábbi képzés gyümölcsei: lelkes közösségszervezők tanították be őket a gyerekeknek.

Az első tánc valójában inkább pantomim: angyalkának öltözött kislányok mutogatják el a szeretethimnusz részleteit. Egy beleköltött sor ragadja meg a figyelmemet: „A szeretet átvisz az életen.” Különös szó ez az átvisz. Mintha azt sugallná: az életen valahogyan át kell jutni, annyira nehéz. Ez szerencsére legtöbbször nem így van, de így is lehet. És biztos, hogy minden ember életének vannak olyan szakaszai – az élet vége is ilyen lehet –, amelyen át kell vinni. Fontos, hogy mindig legyenek körülöttünk olyanok, akik át is visznek, vagy legalábbis segítenek túljutni a legnehezebb pillanatokon.

A piliscsabai kislányok cigány táncot járnak népviseletben – egyszerűen elképesztő az az intelligencia, báj és elegancia, amellyel lépkednek: számomra győzelemként hat minden kétség felett, ami a magyar cigányság jövőjét illeti.

A műsort három résztvevő tanúságtétele követi: ezek a cursillo, a képzés és az általa megnyitott munkalehetőségek, a közösség szolgálatának új útjai szempontjából a legtanulságosabbak. A képzés öntudatot adott, és segített a végzettséget szerző, tanúsítványt átvevő helyét, szerepét megtalálni a településén, övéi körében – ezek a visszatérő motívumok. De az alap mindig ugyanaz: a lelki megújulás, amely – ez szó szerint is elhangzik – szinte új emberré tette a résztvevőket, a cursillo lelkesítő tapasztalatával hazatérőket, akikre a családjuk alig ismert rá, annyira kicserélte őket az átlelkesítő élmény.
A tanúsítványok átadása sok-sok taps közepette történik. Látható, hogy barátság, rokoni kapcsolatok, a közös ügy iránti elkötelezettség és összetartozás-tudat köti össze jelenlevőket.

* * *

Az ünnepségen, a „díszvendégek” között ülve, mégis nagyon csendesen és szerényen részt vett Piliscsaba polgármestere, Farkas András is, aki elkísérte az ottani romákat, és akit a műsorvezető a képzés támogatójaként mutatott be. Kifelé menet megállítom, és elkötelezettségéről kérdezem. Polgármesterként és gyakorló katolikusként egyaránt feladatának tartja a közösségépítést, ezért mindig eljár a község kisebbségei, a svábok és a romák rendezvényeire. A cigány táncba is elég szépen beletanult már, mondja kedvesen büszkélkedve. Megszólították az ottani romák, elhívták ide, jó barátság alakult ki köztük, folytatja. Közösségük érdekében nemrég egy alapítvány létrejötténél bábáskodott. Hisz abban, hogy miként a magyarság európai integrációjában ezer éve döntő szerepe volt a kereszténységnek, így lesz ez a cigányság esetében is. Ezért különösen is elkötelezett a roma lelkipásztori munkatársak, közösségszervezők képzése ügyében.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír