A szív imádsága – Erdő Péter mutatott be szentmisét a rózsafüzért imádkozók találkozóján

Kora délután Bognár István, a szombathelyi Brenner János Hittudományi Főiskola oktatója, győr-ménfőcsanaki plébános tett tanúságot Szűz Máriáról. Elmondta: 1971. október 7-én, Rózsafüzér Királynőjének ünnepén született, Budapesten, a VIII. kerületi Mária utca és Baross utca kereszteződésénél fekvő szülészeti klinikán. A születése után néhány nappal az édesanyja pólyába betakarva elvitte őt a Mária utcai Jézus Szíve templom kertjébe. Itt látható Feszty Masa Úti Boldogasszony című gyönyörű kegyképe.

István atya elmondta: mielőtt ő megszületett volna, az édesanyjának két spontán vetélése volt. Az édesapja abban az időben szerezte a szakvizsgáját mint orvos, fertőző osztályon dolgozott. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy az édesanyja nem tudta kihordani a babákat, az egyik gyermek három hónapos kisfiú volt, a másik hét hónapos kislány. S bár édesanyja nem volt annyira mélyen hívő, mint István atya nagymamái, azért a saját szavaival fohászkodott, hogy szülessen végre gyermeke. Miután teljesült ez a vágya, és „egészséges fiacskája” született, az édesanyja „elbandukolt” a Jézus Szíve templomba, és „nyilván nem olyan fennkölt szavakkal, mint ahogy azt a szentek teszik”, de

kérte a Szűzanyától: „ezt az én kis fiamat vedd külön a pártfogásodba”.

István atya a Sopron-Fertődi kistérségben fekvő Röjtökmuzsajon cseperedett kétéves koráig. A szülei ott ismerték meg egymást, édesapja üdülőorvos volt, édesanyja pedig védőnő. A falunak van egy csodálatos, Kisboldogasszony tiszteletére szentelt temploma. Ehhez fűződik az ő első templomélménye.

Kétéves korában a szüleivel együtt Csornára költözött, de később is gyakran nyaralt Röjtökmuzsajon, egy nagyon kedves néninél, Erzsi néninél, akinek öt halva szülése volt, és végül nem lehetett gyermeke. Őt azonban úgy szerette, mint a saját fiát. Nagyon szigorú asszony volt, mert amikor István atya kiskamaszként elbliccelte volna a gyónásokat, busszal elvitte Sopronba a domonkosok templomába. Itt mindig volt gyóntatás. A buszon a gyermeknek rózsafüzért kellett imádkoznia Erzsi nénivel, „nagyon nem komáltam, körülnéztem, milyen égő dolog, ezzel az öreg nénivel együtt mondom az Üdvözlégyeket, de nem álltam ellen. Mivel éreztem, hogy mennyire szeret engem, megtettem, amit kért. Viszolyogtam attól, hogy bemenjek a sötét gyóntatószékbe, és gyónjak egy öreg, morcos domonkos atyának, mégis, egészen másként jöttem ki; azt éreztem, hogy én most itt újjászülettem.”

Ugyancsak jelentős szerepet játszott Bognár István hitének alakulásában az anyai nagymamája, aki Mosonszolnokon, egy kis sváb faluban élt; itt németül kellett imádkoznia a nagymamájával az Üdvözlégyet.

Apai ágon a nagypapája falusi iskolaigazgató volt, s bár sokat agitálták, nem volt hajlandó belépni a pártba, pedig még azzal is fenyegették, hogy nem veszik fel gyermekeit az egyetemre. Végül azonban mindhárom fiú egyetemet végzett, lediplomázott. Apai nagyszüleikben különleges tartás volt: a párttitkár azzal zaklatta őket, hogy apácát bújtatnak. A nagymamájának ugyanis volt egy keresztes nővér húga, aki a rendek működésének felfüggesztése után náluk lakott, és tanítónő lett. A fenyegetések ellenére is mindennap elmentek szentmisére, „és nekünk, gyerekeknek sem volt kibúvó, ha náluk nyaraltunk a két húgommal, el kellett mennünk a misére”.

István atya felidézte azt is, hogy édesanyjával rendszeresen látogatták a csornai premontrei templomot, és abban volt egy „szerecsen Mária-kép”, a częstochowai Fekete Madonna átrajzolgatott változata; sok csoda, imameghallgatás fűződik hozzá. Az is érdekes, hogy bár a templom többször leégett, ott van ma is ez a kegykép, a maga szépségében.

A kamasz Bognár István gyakran imádkozott előtte: „Ha annyi emberen segítettél, nekem is segíts megtalálni az életem útját!”

István atya Csornán érettségizett. Édesapja azt szerette volna, ha ő is orvos lesz. Őt azonban már tizenhat-tizenhét éves kora óta vonzotta a templomok világa, bár akárcsak Pál apostol, sokáig próbált rugdalózni az ösztöke ellen. Érettségi után jelentkezett az orvosi egyetemre, három ponton múlott, hogy nem vették fel, majd egy évig mentőápolóként dolgozott Csornán. Sok beteg idős nénivel kötött barátságot, akik mélyen vallásosak voltak, és feltűnt nekik, hogy az ifjú mentősnél ott az Új Ember hetilap és a rózsafüzér, arra az esetre, ha úgy érezte, valakiért nagyon kell imádkoznia. Ebben az egy évben került igazán közel a Jóistenhez és a Szűzanyához az idős, beteg emberek révén, akikkel mindig elbeszélgetett. Ekkor érzett rá arra, hogy az ő útja nem az egyébként általa tisztelt orvosi munka, mert túlságosan a szívére vesz minden halálesetet vagy súlyos balesetet.

Ezért aztán egy év múlva jelentkezett és felvételt nyert a győri szemináriumba.

Kispapként naponta átment a székesegyházba a Könnyező Szűzanya oltárához, és elimádkozott egy tized rózsafüzért.

Bognár István nem titkolta: kispapként gyakran összeverekedett egyik szeminarista társával. Rédly Elemér rektor többször is szóvá tette ezt, nem zárva ki azt az eshetőséget sem, hogy kizárják mindkettőjüket a szemináriumból. Az egyik „bunyó” után Elemér atya felszólította: „István, gyere be hozzám!” Csak annyit mondott: „Fél órád van, hogy ünneplőbe öltöztesd a szívedet, püspök atya komolyan el akar beszélgetni veled”. Ez 1993-ban történt, Pápai Lajos volt akkor a győri megyéspüspök. Kirúgás helyett azonban a főpásztor kiküldte Rómába ösztöndíjasként, annak ellenére, hogy akkor még nem tudott olaszul, és a német tudása is hiányos volt. Pápai Lajos közölte azt is, ez még nem biztos, ezért ne mondja el senkinek. A beszélgetés után a kispapok izgatottan kérdezgették Bognár Istvántól: „Na, kirúgott a püspök?” „Most még nem, de jó alaposan elküldött melegebb éghajlatra…” – hangzott a válasz.

István atya kiemelte:

Rómában a templomok kilencven százaléka Szűz Máriáról van elnevezve. Itt mélyült el igazán a Szűzanya iránti tisztelete, fiúi ragaszkodása, a sok szép ikon előtt imádkozva.

Bognár István 2000 óta főiskolai tanárként próbálja a kispapok lelkébe csöpögtetni a Mária-tiszteletet, és ezt tette eddigi állomáshelyein is. A nyáron, tizennégy év után visszakerült egykori szolgálati helyére, Győr-Ménfőcsanakra, a Nagyboldogasszony-templomba. Ezen kívül még két másik Mária-templom is tartozik hozzá: a Sarlós Boldogasszony- Tényőn és a pátkai Magyarok Nagyasszony-templom. Ennek a három Mária-templomnak hála megint erősödhet kicsit az ő máriás lelkülete – mondta István atya. Hozzátette: csak Ménfőn van rózsafüzér társulat. Már fölvette a kapcsolatot a domonkos atyákkal, hogy segítsenek „átmisszionálni” ezeket a máriás templomokat, hogy Tényőn és Pátkán is legyen rózsafüzér társulat.

Végezetül Bognár István úgy fogalmazott: itt vagyunk ebben a gyönyörű templomban, a Szűzanyának a kisugárzása szinte kézzelfogható. Sok helyről jöttünk, de mindegyikünk megérezheti, hogy „én valóban az áldott jó édesanyának, Máriának a gyermeke vagyok.” 

Ha ezt átéljük, akkor föltehetjük magunknak a kérdéseket:

mit jelent nekem Mária, aki a betegeknek a gyógyítója, valóban hozzá fordulok-e minden lelki-testi bajommal?

Mit jelent, hogy Mária a szomorúak vigasztalója, merem-e eléje tárni a saját szomorúságomat, kétségeimet? Mit jelent az, hogy ő valóban a bűnösök menedéke, oltalma, és még ha ő szeplőtelenül fogantatott, szűzi tisztaságú is, merem-e elé vinni a bűneimet, hiszen Szent Fiához fog engem egy kicsit közelebb vinni? „Tegyétek azt, amit ő mond – és Jézus valóban elveszi, mint Isten Báránya, nemcsak az egész világ bűneit, de benne az én bűneimet is.”

Bognár István tanúságtételét követően Erdő Péter bíboros, prímás vezetésével a hívek közösen elimádkozták a rózsafüzért, amit a magyar ifjúságért és a családokért ajánlottak fel.

A találkozó csúcspontján Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be koncelebrált szentmisét.

A bíboros homíliáját teljes terjedelmében közöljük:

Krisztusban kedves Testvérek!

Rózsafüzér Királynőjének ünnepe van, holnap pedig Szűz Máriát mint Magyarok Nagyasszonyát tiszteljük. A rózsafüzér imádságnak mai formájában öt tizede van, a tizedek között egy-egy Miatyánkot imádkozunk, a tized végén pedig a dicsőséget mondjuk. A fatimai jelenések óta ehhez hozzátesszük azt is: „Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, s vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra.” Évszázadokon át az üdvösség történetének misztériumai szerint három rózsafüzér fajtát különböztettünk meg: az örvendetes, a fájdalmas és a dicsőséges rózsafüzért. Így együtt, a 150 Üdvözlégyből álló koszorút teljes rózsafüzérnek is hívták. Ezekhez járult Szent II. János Pál pápa idején a világosság rózsafüzére, amelyet azonban a búcsújáró nép, Európa egyes zarándokhelyein, így Csíksomlyón is, már évtizedekkel korábban imádkozott.

Nagyon elterjedt imádság tehát a rózsafüzér és különleges kapcsolata van a népi vallásossággal éppúgy, mint az Egyház hivatalos liturgikus életével. Hogyan is kezdődött? A középkor folyamán, amikor a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásakor kemény penitenciát adtak a vezeklőknek, nem egyszer a zsoltárok elmondása volt az elégtétel. A 150 zsoltár szövege az újonnan megtért népek nyelvére gyakran nem is volt lefordítva. A kézzel írott Biblia is drága kincsnek számított. Főként pedig: a társadalom nagy része, beleértve sokszor az előkelőket és az uralkodókat is, nem tudott írni-olvasni. Szerzetes közösségekben, vagy műveltebb papok magánimádságában felhangzott persze mind a 150 zsoltár, azonban hamar elterjedt a szokás, hogy a zsoltárok helyett lehessen 150 Miatyánkot imádkozni. A clunyi apátság szokásainak könyve az ezres évek közepén, mondjuk Szent Gellért korában, a következő elvet tartalmazta: „aki nem tud zsoltárt mondani, annak a Miatyánkot kell elmondania” (Consvetudines Clunia censes: N. L. 149,776). Ötven zsoltár helyett a laikus testvérek ötven Miatyánkot mondhattak. Később járult ehhez az Üdvözlégy Mária imádsága, amelyet rövidebb, bibliai formájában (Lk 1,28-42) ismétlődő imádságként kezdtek el mondani. A kései középkor során az Üdvözlégy második felének szövege is megszilárdult. A 15. század végétől a pápák is lelkesen ajánlották nem csupán a rózsafüzér imádságot, hanem már a rózsafüzér társulatok megalapítását is. Magáról a rózsafüzér imádságról pedig Szent II. János Pál pápa Rosarium virginis Mariae kezdetű apostoli levelében részletesen tanít (2002. október 16.).

Manapság mégis sokszor azt halljuk, még olyan emberektől is, akik magukat hívőnek tartják, hogy a rózsafüzér idejétmúlt jámborsági forma. Főleg három ellenvetést szoktak hangoztatni: hogy unalmas, hogy primitív, hogy babonás.

Ezekre a vádakra könnyű és elemi erejű választ tud adni, aki imádkozta már szívvel-lélekkel a rózsafüzért.

A rózsafüzér pontosan úgy és annyira unalmas, mint a saját szívverésünk, vagy mint a lélegzésünk üteme.

A nagy keleti imádkozók Jézus-imája ugyancsak a szívverés ritmusához igazodik. De még az emberi zene és tánc ritmusa is, ha igazán népszerű és harmonikus, akkor valamiképpen ezt követi, a mezőségi csárdást kísérő nagybőgők és mélyhegedűk makacs ritmusától a leghíresebb amerikai jazz-zenészek muzsikájának az egész közönséget átjáró üteméig. De ha saját földi életünk motorjára, a szívünkre figyelünk, akkor ráérzünk arra, hogy ezt a motort nem mi magunk indítottuk be, hogy tulajdonképpen az Isten alkotta világ szerves részei vagyunk.

Ezért mondja János Pál pápa, hogy a rózsafüzér a szemlélődés útja, a szív imádsága (Rosarium virginis 5).

Soha nem felejtem el azokat a perceket, amikor a nagyatádi laktanyában gépfegyverrel a kezemben a lőszerraktárt őriztem egyedül az éjszakában. És jártam föl-alá a rózsafüzér és a saját szívem ütemére és minden töprengés nélkül éreztem, hogy a minket körülvevő csillagos éjszaka és az egész teremtett világ részeként rábízhatom magam Isten szeretetére. De ugyanezt az érzést láttam temetések alkalmával is, amikor hosszú volt az út a ravatal és a sír között, és valahogy kialakult a gyászoló tömegben egyfajta ritmus, mert mondtuk a rózsafüzért. Ez pedig vigasztaló volt, mert megvilágította a szívünk számára, hogy egységet alkot élet és halál, és mindazok is, akik egymást itt, a földön szeretették, mert szívünk ritmusának ütemére Isten felé haladhatunk.

Primitív-e a rózsafüzér? Történetileg, ahogyan az imént mondtam is, rejlik benne valami igazság, hiszen olyanok számára írták elő elégtételnek, akik a zsoltárokat nem tudták imádkozni. Amikor azonban kialakult a rózsafüzér titkainak a rendszere, akkor kiderült, hogy a legfinomabb teológiai gondolatok is kísérhetik ezt a szívből mondott imádságot. Egyébként ne kételkedjünk abban, hogy

aki a rózsafüzért imádkozza, az éppúgy a Szentlélekben imádkozik, mint aki például a zsoltárokat, vagy más bibliai szövegeket szólaltat meg imádságában.

Hiszen bibliai szöveg a Miatyánk is, az Üdvözlégy első fele is, de a Szentírásból ismerjük Jézus életének titkait is, amelyekre imádság közben figyelmünket fordítjuk. Tehát, aki a rózsafüzért mondja, a Szentlélekben imádkozik. A Lélek pedig többet tud, mint ami emberi szavakkal vagy gondolatokkal kifejezhető.

Ami pedig a babonát illeti, minden jó dolognak kísérője az a veszély, hogy helytelenül használják. Maga a meghatározott számú imádság elmondása is akkor helyes, ha Istenre bízzuk azt, amiért könyörgünk. De hibát követnénk el, ha azt képzelnénk, hogy bizonyos számú ima elmondása automatikus hatással jár, hogy azzal a sorsot, vagy akár a gondviselést rákényszeríthetnénk valamire. Ugyanígy a rózsafüzérnek, mint tárgynak a használata is lehet felemelő. Segíthet abban, hogy összeszedetten és nyugodtan imádkozzunk. Ezért is áldja meg az Egyház a rózsafüzéreket. Az sem baj, ha valaki az autójában tart rózsafüzért, csak nehogy azt gondolja, hogy ezzel automatikusan megvédi magát minden balesettől még akkor is, ha ő maga gondatlanul vagy szabálytalanul vezet. A rózsafüzért nem használjuk amulett gyanánt (D. Gerstl, Rosekranz, II, in Marien lexikon, ST. Ottilien 1993, V, 556.).

Kedves Testvérek!

Krisztus titkai egyben a Szűzanya titkai. A rózsafüzér imádsága valódi szemlélődési módszer.

A titkok kimondása rávezeti képzeletünket Krisztus életének meghatározott eseményeire. Már Szent VI. Pál pápa említette Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában, hogy sokfelé úgy imádkozzák a rózsafüzért, hogy az Üdvözlégy közepén Jézus nevéhez fűzik a titkokat (Marialis cultus 46: AAS 66, 1974, 155). Ezt a szokást II. János Pál pápa is dicséri (Rosarium Virginis 33.). Ezeknek a titkoknak az ismétlődő elimádkozása és szoros összekapcsolása Szűz Mária nevével és édesanyai küldetésével világosságot, egészséges ritmust, Isten üdvözítő tervébe való harmonikus bekapcsolódást ajándékoz nekünk életünkben és halálunk óráján. Krízisben lévő hivatásokat igazít helyre. Földi katasztrófák és szenvedések után erőt ad az újrakezdéshez. Örömeinket pedig az Istennek való hálaadás szintjére emeli. „Teljes búcsút nyerhet az a hívő, aki a rózsafüzért a templomban vagy nyilvános kápolnában vagy a családban, szerzetesi közösségben, jámbor társulatban mondja el.” (A búcsúk imakönyve 54. pont).

Az áhítattal végzett rózsafüzér Jézussal különleges egységbe kapcsol bennünket. Ezt fejezi ki az Egységimádság, amelyet ma gyakran együtt imádkozunk hazánk és a világ békéjéért. „Imádott Jézusom! Lábunk együtt járjon, kezünk együtt gyűjtsön, szívünk együtt dobbanjon, bensőnk együtt érezzen, elménk gondolata egy legyen, fülünk együtt figyeljen a csöndességre, szemünk egymásba nézzen és tekintetünk összeforrjon, ajkunk együtt könyörögjön az Örök Atyához irgalomért!” Ámen.

*

A szentmise végén Nagy Károly esperes, a templom plébánosa, az ünnepi rendezvény koordinátora, megköszönte a bíborosnak, hogy már sokadszorra fogadta el a meghívásukat, és hogy mindig támogatta a templom felújítási munkálatait.

A záró áldás előtt Erdő Péter bíboros, prímás megáldotta a hívek rózsafüzéreit, kegytárgyait.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Prófusz Ádám

Magyar Kurír