Szöllősi Zoltán 1945-ben született Jánoshalmán, Bácska északi részén. A tormáspusztai elemi iskola elvégzése után a kecskeméti piaristáknál folytatta tanulmányait – ott kezdett verset írni, s figyelt fel költeményeire Jelenits István piarista szerzetes, irodalomtudós.
Húszévesen került Budapestre, 1969-ben már versei jelentek meg. 1971-ben úgy döntött, hogy visszatér oda, ahol felnőtt és iskolába járt. Minthogy a tormáspusztai iskola már nem létezett, feleségével egy másik közeli tanyára, Abapusztára költöztek, s az ottani iskolában kezdtek tanítani. 1974-ben jelent meg első verseskötete, Csontkorall címmel, Kormos István szerkesztésében.
1975-ben visszatért Budapestre, a pesti belvárosba, ahol haláláig élt. Bár a jelentős irodalmi folyóiratokban mindvégig publikáló költő volt, sokszor került az irodalom hivatalos struktúráin kívülre, s tartotta el a családját fizikai munkából.
Harmadik kötete, az Égitető megjelenése után, 1983-ban a Vigilia katolikus folyóirat főszerkesztő-helyettesének kérték fel – itt jelent meg jó évtizeddel korábban írt Homoklidérc szociográfiája.
Kilenc kötete jelent meg: a Csontkorall (1974), a Vacsora jégen (1978), az Égitető (1983), a Ballada Boldogasszonyhoz (1988), a Nyolcvan gyertya (kazáni tatár népköltészet, 1994), a Megyek haza (1998), a Nem látlak benneteket (2000) az Angyal lépked föld fele (2004) és Fölöttem a tenger (2014) című, az összegyűjtött verseket, a teljes költői életművet tartalmazó kötet.
Egyik önéletrajzában a Nyírségbe való visszatéréshez hasonló fontosságúnak mondta találkozását a kazáni népdalokkal. A kazáni tatárok földjén élő rokon népekkel Julianus barát egykor még magyarul beszélt, népdalaik fordítása Szöllősi Zoltánnak a népköltészethez való visszatalálását jelentette. Ezekből a népdalfordításokból válogatta a Nyolcvan gyertya című kötetet.
Költészetét Ratkó József-díjjal, Arany János-díjjal, 2001-ben József Attila-díjjal ismerték el; műfordítói munkájáért Kölcsey-díjat kapott. 2014-ben, Balkány alapításának 800. évfordulóján a település díszpolgárává választották. 2015-ben Áder János köztársasági elnök Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki a hetvenéves költőt.
Költészete „úgy sajátosan magyar, keresztény és az ezredforduló költészete, hogy irodalmunk főáramába illeszkedő nemzeti és történelmi felelősségvállalása, hagyománytisztelete mellett a legkevésbé sem provinciális vagy anakronisztikus, konkrétságában is mindig egyetemes érvényű, úgy, ahogyan Isten is tetten érhető a legkisebb teremtményében” – szerepel Dukai István Lenni egyidőben című, Szöllősi Zoltán költészetéről írt tanulmánykötetében.
A huszadik századi történelem viharain túl személyes tragédiák is megpróbálták: két fiát veszítette el; második felesége 2006-ban hunyt el.
A közelmútban megjelent Elhullajtott versek-et már súlyos betegen küldte a Hitel irodalmi és társadalmi folyóiratnak. Szöllősi Zoltán 2018. március 6-án volt hetvenhárom éves.
Magamban
Elsírtam, amit bírtam,
versemet gépbe írtam:
hangokkal teli égbolt –
csillaghoz ért az ujjam.
Így volt, Istenem, így volt,
bánatom nékem szép volt.
Utamat, amit jártam,
idő volt, itt a mában –
tükrök, vizek hebegtek,
arcom tisztán ne lássam.
Higgyen, ki balga, szentnek:
ezüstlök és kerengek.
Ezredvégi tavasz van,
szemeddel fényes Napban
mosolyogsz rám egeddel -
veled vagyok, magamban:
öklömmel teli zsebbel,
kölyök, aki csak lebzsel.
Forrás: MTI; Szöllősi Zoltán költő – Facebook
Fotó: Szöllősi Zoltán költő – Facebook
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria