Emberré és szentté nevelni – Folytatódott a konferencia a 60 éves Gravissimum educationisról

Zsódi Viktor SchP Törékeny világ – stabil iránytű című előadásában arra kereste a választ, miként tud a katolikus nevelés biztos iránytűként működni egy olyan korban, amelyet a változékonyság, bizonytalanság, összetettség, homályosság (VUCA), valamint a törékenység, szorongás, kiszámíthatatlanság és érthetetlenség (BANI) jellemez, e két keretrendszer segít megérteni a világ természetét, és azonosítani a kihívásokat.

A BANI segítségével kimutathatók a világméretű katolikus oktatási hálózat előtt álló kihívások, töréspontok, kockázatok is. A pandémia rávilágított a digitális és infrastrukturális hiányosságokra. A katolikus iskolákról szóló 2022-es és 2023-as jelentés egyrészt a finanszírozási kihívásra – tandíjtól való függés – mutatott rá, másrészt a humánerőforrás helyzetére: a tanárhiány sok intézményt sebezhetővé tett. A lelkipásztorok és szerzetesek csökkenő jelenléte pedig a „spirituális tőke” átadását is megnehezíti. Mindez szorongást szül: az iskolák világszerte küzdenek azzal az aggodalommal, hogy miként őrizhetik meg katolikus identitásukat, miként adhatják át hatékonyan az Egyház tanítását és értékeit egy egyre inkább szekularizálódó, vallásilag sokszínű környezetben, ahol a katolikus iskolák küldetése, hogy a „biztonság és valahová tartozás” szigeteivé váljanak, ami egyre nagyobb erőforrást igényel.

A beiratkozási trendek, a szülői elvárások kiszámíthatatlansága tovább nehezíti a tervezést. A katolikus iskolák sokszor kénytelenek egyensúlyozni a misszió és a piac logikája között: a pénzügyi stabilitás érdekében hozott döntések, például a tandíjemelés, ellentétbe kerülhetnek a befogadó, szolidaritásra ösztönző küldetéssel. Ugyanakkor egyre több szülő a vallási nevelés mellett vagy helyett a világi siker kritériumait várja el.

A világ érthetetlensége abban is megmutatkozik, hogy a katolikus oktatás rendkívül sokszínű globális hálózat, amelyben a kulturális és gazdasági különbségek miatt nehéz egységesen értelmezni az adatokat és folyamatokat. Az „integrális emberi fejlődés” – vagyis a személy testi, lelki, erkölcsi és spirituális kibontakozása – nehezen mérhető, így sokszor nem világos, mennyire érik el az iskolák legfontosabb céljukat.

A katolikus nevelés feladata tehát az, hogy ebben az információval telített, gyakran értelmetlennek tűnő világban érthető, koherens és reményteli világmagyarázatot adjon, amely Krisztus evangéliumából fakad.

A katolikus iskolák legfőbb erőforrása küldetésük és identitásuk. Az integrális emberi fejlődés, a közösségépítés, a szegények szolgálata és a párbeszéd kultúrája olyan értékek, amelyek a reziliencia (lelki rugalmasság, ellenálló képesség, a stresszhez és a nehéz életeseményekhez való sikeres alkalmazkodás képessége – a szerk.), az empátia és az adaptáció forrásai lehetnek. A 2023-as globális jelentések kiemelik a szinodalitás, vagyis a közös meghallgatás és útkeresés fontosságát, ami az érthetetlenséggel szemben az átláthatóságot és a közös felelősségvállalást erősíti. A keresztény látásmód nemcsak a válságot látja, hanem az isteni hívást is benne: a BANI-világ nem végzet, hanem missziós tér, ahol új lehetőség nyílik az evangélium hirdetésére.

A katolikus válasz a BANI kihívásaira a remény, a párbeszéd, a közösség és a cselekvés lelkisége. A remény nem világi optimizmus, hanem teológiai erény, amely Isten hűségében gyökerezik, és erőt ad a folytatáshoz még a bizonytalanság közepette is.

A párbeszéd és a hídépítés a törékenység és a polarizáció ellenszere: a „kedvesség kultúrája” képes megakadályozni a megosztottságot, és hidakat építeni ott is, ahol a remény már kihunyni látszik.

A szinodalitás a közös felelősségvállalás útja, amely a közösség minden tagját bevonja a döntéshozatalba, így növeli a rendszer rugalmasságát. A cselekvés és szolgálat pedagógiája a passzivitás és a tehetetlenség érzésére válaszol: a diákokat arra neveli, hogy aktívan alakítsák környezetüket, és a „szolgálat – tanulás” tapasztalatán keresztül megtanulják, hogy a tettekben rejlő jóra képesek, s ezáltal nő az önbizalmuk és a felelősségérzetük.

Zsódi Viktor kiemelte a piarista nevelés alapelvét, a „pietas et litterae” (hit és tudás) egységét, amely a 21. században is irányt mutat. A kettő szintézise, a hit fényében bölcsességgé váló tudás stabil alapot kínál az érthetetlen és kiszámíthatatlan világban való eligazodáshoz.

A katolikus iskola feladata ma sürgetőbb, mint valaha: a jövőt formáló nemzedékeknek stabil alapot, közösséget és irányt mutatni egy olyan világban, amely mindinkább elveszíti saját tájékozódási pontjait.

Udvardy György veszprémi érsek előadásában az Egyház neveléssel kapcsolatos alapelveit állította a középpontba. Rámutatott, hogy

a nevelés a jelenben zajlik, de a jövő építésének eszköze. Ezért fontos, hogy világosan lássuk gyökereinket, alapelveinket, és bátran tekintsünk előre.

Az Egyház nevelési szemléletének középpontjában az emberről alkotott hármas látásmód áll: az ember egyszerre teremtett, bűnbe esett és megváltott lény. A nevelés célja, hogy a növendék meglett emberré váljon Krisztus teljességének mértékében, az életszentség útján haladva. A nevelés folyamata a Szentlélek műve, aki az értelem, a bölcsesség és a bátorság Lelke, s az újjáteremtés cselekvője.

Az érsek hangsúlyozta, hogy a mai kor társadalmi jelenségei komoly kihívás elé állítják a nevelést. A bizalom, amely korábban természetes volt, ma már nem adottság, meg kell küzdeni érte. Ugyanígy megváltozott a tudás jelentőségéről alkotott felfogás is: míg régen a tudás megszerzésért vállalták az emberek a hosszú távú erőfeszítést, ma a gyors, a „ami nekem fontos” információszerzés vált jellemzővé. Ezzel együtt a tudományba és képviselőibe vetett bizalom is megrendült, hiszen meggyőző erővel állítanak egymással ellentétes véleményeket. Udvardy György érsek szerint mindez kihívás, de egyben lehetőség is, hiszen a hiteles tanúságtétel révén a pedagógus valóban hatni tud növendékeire.

A társadalomban egyre inkább háttérbe szorul a múlt és a jövő szerepe: mindent a jelen határoz meg, így eltűnik a remény is, amelyet a jövőbe vetett bizalom jelent. 

A nevelés feladatait illetően Udvardy György hangsúlyozta a világos alapelvek bátor képviseletének szükségességét, még akkor is, ha ez olykor feszültséget kelt. Fontosnak tartja, hogy a nevelés kérdéseit mindig isteni dimenzióban lássuk, ez ad megfelelő tágasságot. Kiemelte a szentségi pedagógia jelentőségét, mert a szentségek segítséget nyújtanak a bűn által elhomályosított látás és tudás megtisztításában, és tágasságot adnak a léleknek. A neveléshez elengedhetetlen a bizalmi légkör tudatos kialakítása:

bízni kell a fiatalok adottságaiban és törekvéseiben, miközben őket is meg kell tanítani bízni a felnőttekben és a jövőben.

Különösen fontosnak nevezte a személyes kapcsolatok ápolását és a kommunikáció fejlesztését. A növendékeknek lehetőséget kell adni arra, hogy találkozzanak az élet valóságával, például a szegénységgel, a betegséggel, és azokkal, akik kemény munkával szerezték tudásukat. Az érsek szerint nagy érték a szóbeliség erősítése, mert az isteni Ige élő szóban válik jelenvalóvá. A liturgia és az istendicséret szintén nélkülözhetetlen része a nevelésnek, hiszen a szentségek által válik megtapasztalhatóvá Isten jelenléte.

Udvardy György kiemelte a tradíció fontosságát is, ami kezd automatikus folyamattá válni az Egyházban is. A hagyomány nélkül nem tudunk a jövőbe tekinteni, nem tudunk közösséget, kultúrát együvé kapcsolni. Van lehetőségünk arra is, hogy új tradíciót alakítsunk ki a régi megbecsülésével. A tradíció tiszteletet ébreszt, identitást ad, rendezőelv, fogódzó tud lenni.

A keresztény nevelés lényege tehát Isten pedagógiájának felismerése és követése, ami Jézus Krisztusban vált teljessé. A nevelés és az evangelizáció egymással szorosan összefonódik, hiszen mindkettő az igazság szolgálata.

A jövő pedagógiájának kulcsa a nevelő személyisége és hiteles tanúságtétele, mert csak az a nevelő tud valódi hatást gyakorolni, aki maga is Krisztus tanítványa.

Birher Nándor, a PPKE BTK dékánja előadásában rámutatott, a nevelés állandó pillérei a személy és a család. A Gravissimum educationis szerint a nevelés teológiai célja a teljes ember kibontakoztatása Isten terve szerint. Az Egyház saját felelősségének tekinti a nevelést.

Az egyházi oktatási intézmények világszerte több mint hetvenmillió tanulót nevelnek, ami mutatja e tevékenység egyetemes jelentőségét. A hazai adatok szerint is azt mutatják, hogy az egyházi fenntartású intézményekben tanulók száma az elmúlt öt évben mintegy 13 százalékkal nőtt.

Az állam és az egyház együttműködése a finanszírozásban nem pusztán a rendszer működtetéséről szól, hanem a katolikus oktatás értékeinek támogatásáról. A katolikus nevelés nem csak intellektuális, hanem morális, lelki és közösségi folyamat: az ember Istenhez, másokhoz és önmagához való viszonyának harmóniáját célozza.

Középpontjában a személy áll, akinek méltósága sérthetetlen. A keresztény nevelés célja, hogy az ember növekedjék Krisztusban, és személyes, erkölcsi, lelki fejlődésében a teljesség felé haladjon.

A pedagógus feladata a tanúságtétel is: a hit, a kultúra és a mindennapi élet egységét kell közvetítenie.

A nevelés klasszikus célja, hogy a felnőtt az életének célját, emberi hivatását a neki megfelelő módon teljesíthesse be. A pedagógia ennek a folyamatnak a tudománya és művészete: a tanuló elvezetése a saját tökéletességéhez.

A katolikus gondolkodás elutasítja a materializmus szemléletét, amely szerint az ember pusztán anyagi létező. Az ember gondolkodó, erkölcsi lény, akinek célja Isten dicsérete, szolgálata és a boldogság keresése az erény útján. Mivel Isten képmása, ebből fakad méltósága és az a hivatása, hogy a szeretetet kibontakoztassa a világban.

A modern oktatási koncepciók sokszor elválasztják egymástól a hitet és a tudást, a katolikus iskolákat pedig tévesen elitista intézményeknek tekintik. Ugyanakkor kutatások is bizonyítják, hogy a vallási közösségek nem zárják ki a tudományos gondolkodást, hanem sajátos, erkölcsi és spirituális dimenziót adnak neki. Az egyházi iskolák tanulóinak jobb eredményei arra utalnak, hogy a hit és tudás egysége a személyiségfejlesztés szempontjából termékenyebb alapot ad, mint a pusztán technikai racionalitás.

A mérhetőség mítosza, amely szerint csak az számít tudományosnak, ami számszerűsíthető, súlyos veszélyt jelent az emberképre nézve.

Ferenc pápa szerint a nevelés célja nem az egyéni siker, hanem az élet teljességének felfedezése, a közösségi együttműködés, az emberibb és testvéribb világ építése. 

XIV. Leó pápa Disegnare nuove mappe di speranza kezdetű apostoli levele, amely a Gravissimum educationis hatvanadik évfordulójára íródott, hangsúlyozza, hogy a nevelés a keresztény szeretet egyik formája. A dokumentum a személy és a család szerepét, az új technológiai kihívásokat és a globális nevelési egyezmény fontosságát is kiemeli. A pápa szerint a fiatalok feladata, hogy „többletet adó generációvá” váljanak, akik a közösségben építik az igazság és a béke korszakát. A nevelés így kapcsol össze embereket élő közösséggé, és az eszméket értelmes csillagképpé rendezi. 

A II. Vatikáni Zsinat óta az Egyház tanítása következetesen az emberi személy méltóságát, a család közösségi szerepét és a nevelés teológiai küldetését állítja a középpontba. A nevelés ma már nem csupán egyházi feladat, hanem globális reménytér, a személy nemcsak Isten képmása, hanem a technológiai korszak etikai mércéje, a család pedig a nevelési szövetség élő modellje.

Végül, prófétai módon kimondható: a következő évtized legfontosabb kutatási kérdése a lélek lesz – mert ez az a dimenzió, amelyhez a gépek soha nem férhetnek hozzá, és amelyben az ember istenképisége örök bizonyosság marad.

Szűts Zoltán, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Pedagógiai Karának (EKKE PK) dékánja előadásában a mesterséges intelligencia térnyerésével járó kihívásokat történeti kontextusba helyzete, és megvizsgálta az ezekre adott társadalmi válaszok mintázatát. Áttekintette az írásbeliség, a könyvnyomtatás, a televízió, a számoló- majd számítógép és az internet elterjedésére adott válaszokat. Közös volt ezekben, hogy mindig volt egy kisebbség, mely rajongott az újításért, de a többség ellenállt. Majd a kezdeti tiltás, a korábbi gyakorlathoz való merev ragaszkodás után történt meg annak felismerése, hogy ezek alkalmazása hogyan juttatja magasabb szintre a tudományt.

Az előadó szerint ma is válaszadás előtt állunk. Ezért nagy a tét, tudunk-e jó választ adni, mert a televízió megjelenésével kezdett az ember helytelen válaszokat adni a technológia hozta új kihívásokra. Egy-egy új technológia mindig meghozza azt a változást, hogy hogyan, mit és kitől tanulunk, mi lesz a tanár szerepe a tudás megszervezésében, értelmezésében.

Adósak vagyunk a digitális műveltség bevezetésével.

Mi lesz ebben a tanár szerepe, segít-e az információ tengerén navigálni, amit ő sem ismer? Továbbá szeretnénk, ha nem az algoritmusok irányítanák életünket. Nagyon nagy kihívás, hogy készen van az oktatás, nem kell megdolgozni érte, nem kell konstruálni, nem kell gondolkozni.

A mesterséges intelligencia képes kiterjeszteni az ember képességét, de nincs benne lélek, nincs benne művészet. Ha az oktatásban elkezdjük tiltani ezt a technológiát, rontani fogja a bizalmat. Továbbá nem leszünk hatékonyak, hiszen mindenhol használják. Meg kell tanítanunk az erkölcsös használatát, és meg kell tanulnunk és tanítanunk dönteni, mikor elég a kész tudás, és mikor nem.

Új készségekre van szükség, ilyen a kritikai szövegelemzés, ami azt jelenti, hogy az használja jól az AI-t, aki maga is meg tudná csinálni a feladatot, tehát le tudja ellenőrizni a kapott válasz hitelességét.

Az ember számára mindig ott a kísértés, hogy azon a területen is használja a technológiát, ahol nincs meg a hozzáértése. Melyek tehát a helytelen válaszok? A tiltás, a technológiát megkerülni akaró gyakorlat? Mindenképpen meg kell tanítani, mikor és hogyan használjuk: a mesterséges intelligencia ne a kiváltásunkat, hanem a kiterjesztésünket szolgálja. 

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír