Erdő Péter nagypénteken: Hogyan volt mindez lehetséges?

Erdő Péter bíboros piros miseruhában, némán vonult az aszisztenciával az oltárhoz, majd leborult az oltár előtt. Földre borulása az önmagát kiüresítő, az emberrel, a földdel azonosuló Krisztust jelenítette meg.

Az igeliturgia olvasmányai Jézus szenvedésének titkáról szóltak. Az ószövetségi olvasmány Izajás próféta könyvéből hangzott el (Iz 52,13–53,12) az Úr szolgájának sorsáról, az Igaz szenvedéséről szólt, akinek áldozatát Isten elfogadta. A szentleckében Krisztus mint az új szövetség igaz és tökéletes főpapja jelent meg (Zsid 4,14–16; 5,7–9). Ezután hangzott el a passió, ahol az elbeszélőt Kovács Zoltán, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet rektora, Jézust pedig Török Csaba egyetemi tanár, a bazilika kormányzója jelenítette meg énekével. Ezt követően hangzott el a homília.

Erdő Péter bíboros szentbeszédét teljes terjedelmében közreadjuk.

1. „És lehajtván fejét, kiadá lelkét” (Jn 19,30) – hallottuk az imént a János-passióban.

„Ki adja meg, hogy a fejem vizek forrásává váljék, és a szememből könnyek patakja fakadjon? Hogy éjjel-nappal sirathassam népem leányának megöltjeit?” (Jer 8,23 – Jer 9,1 Vulg.) Ha a próféta így siratja azokat, akik népükért elestek a harcban vagy a háború áldozatai lettek, mi milyen szavakat találjunk Máriának, Isten népe legragyogóbb leányának fiáról?

Máriában az egész emberiség gyászol. Az ő fájdalmát nincs, aki enyhítse.

„Könnyei folynak az arcán; nincs ki vigasztalja mindazok közül, akik szerették” (Siralm 1,2). Mert halva látja szeretett Jézusát, akinek tekintete és kedves beszéde, emberi mértéket meghaladó titokzatos tudása és csodatevő ereje életének minden keserűségében vigasztalása volt. Tudta és érezte, hogy Jézus Isten nagy ígéretének hordozója: az ő kedves fia, de sokkal több is, mint ember. Ezért az egész választott nép és az egész emberiség nevében kiálthatja: „Ki ad fejemnek vizet és szememnek könnyek forrását?” Ha Jákob pátriárka öregségében meglátta kedves fiának, Józsefnek a véres köntösét, megszaggatta a ruháit és siratni kezdte a fiát, sőt kész volt bánatában a halálra is, akkor milyen néma kiáltással szállt az ég felé Mária gyásza és keserűsége?

Ő nem a véres köntöst látta, hanem fiának véres testét. Nem elbeszéléseket hallott a haláláról, hanem mindvégig, a keresztről való győztes leszállás utolsó reménysugarának kialvásáig, a „Beteljesedett!”-ig ott állt a kereszt alatt. Ott volt, amikor kigúnyolták. Láthatta, amikor összeroskad újra és újra, mert nem bírja a terhet.

De hogyan volt mindez lehetséges? Az a Jézus, akinek semmi sem nehéz, akiben az isteni mindenhatóság ereje megjelent, most nem tudja vinni a keresztet? Az a Jézus, aki csak nemrégiben is feltámasztotta Lázárt, most mindenki szeme láttára meghal, kínos halált hal a szégyen fáján?

Tévedés lett volna az angyal ígérete? Így fest az a király, akinek az uralma soha véget nem ér (vö. Lk 1,33)?

Isten szenved az emberiségért, a halhatatlan meghal a halandó emberekért? A gyűlölet tobzódva ünnepel a legyőzött, megcsúfolt igazság és szeretet fölött? Tényleg van Gazdája, Ura, Teremtője ennek a világnak, aki ezt elviseli? Így teljesült be a próféta jövendölése, hogy „olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik, és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak” (Iz 52,15)?

A költő szavaiban szinte halljuk a Fájdalmas Szűzanyát, amikor ölében Krisztus holttestével imádkozik:

„Tudtam én jól, rég megírták
A keserű, nagy próféták,
Simeon is megmondotta
Karonülő kiskorodban.
Kiolvastam elejitől
Ama Gábor szemeiből:
Hogyha nem is mondta hanggal,
Tudta már az okos angyal,
Hogy mi vár rád, hogy mi vár rám;
Hogy te vagy a Pászka-bárány,
Égnek, földnek gyönyörűség,
Csak anyádnak keserűség.
De ne gondold, kis bárányom,
Hogy valahogy visszabánom
Amit egyszer mondtam: legyen.
Ámen, én egyetlenegyem.

...

Veled voltam a kereszten,
Hulló véreddel véreztem,
Végig, mindig veled voltam,
Veled vagyok most is, holtan.
Halott leszek három napig,
Míg az írás be nem telik.
Harmadhajnal mikor éled,
Én is veled visszatérek.
Mert örömben, fájdalomban
Nem élek én, csak fiamban.”
Könyörülj rajtunk, Urunk! Ámen.

(Sík Sándor: Keresztút)

*

A szentbeszéd után az egyetemes könyörgések következtek, amikor – lélekben a kereszt alatt állva – könyörögtek az Anyaszentegyházért, a pápáért, a papságért, a hívekért, a keresztségre készülőkért, a keresztények egységéért, az Ószövetség népéért, a zsidókért; az Egyháztól elszakadtakért, a nem hívőkért, valamint az ország, a társadalom, a világ vezetőiért és különösen a szenvedőkért. Legvégül a járvány áldozataiért imádkoztak.

Ezután következett a kereszthódolat szertartása. Tekintettel a járványveszélyre és liturgikus előírásokra csak a főcelebráns hódolt a kereszt előtt. 

A kereszthódolat után következett a szentáldozás szertartása. A Miatyánk és a szentáldozás, valamint a zárókönyörgés elmondása után, a liturgia befejeztével Erdő Péter bíboros és az aszisztencia a szent sírhoz vonult és csendben imádkozott.

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Mudrák Attila

Magyar Kurír