Hallássérültek is követhetik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus programjait

Hazai – 2021. szeptember 6., hétfő | 18:56

Akadálymentesek az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) rendezvényei, hogy a hívőközösség minél szélesebb köre részese lehessen a közös ünneplésnek. A részletekről Kompán Julianna jelnyelvi tolmács és Nagy Sándor, az Esztergom-Budapest Főegyházmegyei Hallássérült Pasztoráció referense beszélt.

– Rodolfo, a nagy bűvész mondata – „Figyeljék a kezemet, mert varázsolok!” – jut eszembe arról, amikor a televíziós közvetítések alkalmával a képernyőn megjelenik a jelnyelvi tolmács, és mindenféle jeleket mutat, amelyekkel sok ember számára érthetővé válnak meglehetősen összetett és bonyolult szövegek is, például egy liturgia szövege. Hogyan lesz valakiből jelnyelvi tolmács?

Kompán Julianna: ­ Eltérő történetekkel érkezünk a képzésre. Nekem nem volt érintettségem, érdeklődésből kezdtem el a jelnyelvet tanulni, és benne ragadtam ebben a világban. Eredetileg nem is volt célom, hogy tolmács legyek, de aztán Isten erre az útra terelt, és amikor megkaptam az első hivatalos megrendelésemet, akkor elég egyértelműen jelezte, hogy a helyemen vagyok.

– Mi volt az első megbízás?

K. J.: ­ Egyházi tolmácsolás. Hét éve hivatalosan is tolmács vagyok, elsősorban budapesti és Pest megyei megbízásaim vannak, de az ország számos pontján megfordultam már jelnyelvi tolmácsként templomokban.

A főegyházmegyében 2018 óta Nagy Sándor atya a siket és nagyothalló hívek pasztorációs referense. Mi az ön története, amely révén ehhez a közösséghez kötődik?

Nagy Sándor: ­ Szinte születésemtől kapcsolódom a jelnyelvhez, mivel a szüleim siketek. Otthon ez volt a kommunikációs formánk: nem a hangoké, hanem a jeleké. Belenőttem szüleim és az ő barátaik révén ebbe a közösségbe, megismertem örömeiket, nehézségeiket. Kicsi koromtól fogva számtalan olyan helyzet volt, amikor olyan, másoknak hétköznapinak számító helyzetekben, mint például a vásárlás vagy egy hivatali ügyintézés, tolmácsszerepben voltam jelen: közvetítettem a szüleim és az eladók vagy az ügyintézők között.

 A ferences szerzetesek a fővárosban már 1945 előtt is foglalkoztak a siketek és nagyothallók lelkigondozásával.

N. S.: ­ Valóban. Szilágyi Izabella és Szilágyi Vilma nővéreket kell megemlítenünk, akik a kezdetektől jelen vannak a közösség életében, ők alapozták meg és szervezték ennek a körnek az életét. Aztán papok is csatlakoztak hozzájuk. Hosszú időn keresztül Futó Károly atya tartotta nekik a miséket a nővérek tolmácsolásával. Aztán Suló Lajos atya misézett, aki – miután megromlott a hallása – maga is megtanulta a jelnyelvet. Elődöm, Erdődi Ferenc atya sokat tett azért, hogy működhessen és bővülhessen a közösség. Néhányan, mint például Bacsa Dávid atya, más egyházmegyékből is segítenek ebben a szolgálatban. Kétéves papi létem után kaptam megbízást Erdő Péter bíboros úrtól, hogy foglalkozzam a siket és nagyothalló hívek lelkipásztori gondozásával.

– Mitől más az ő lelkigondozásuk?

N.S.: Hosszú éveken keresztül a piarista kápolnában voltak a szentmisék. Akkor azokon az eseményeken csak a hallássérültek, a siketek és nagyothallók vettek részt. Nagyjából azonosak voltak az igények, és könnyen egymásra lehetett hangolódni. Lassan harmadik éve már a Mátyás-templomban vannak a szentmisék, a helyszínváltás sok új szempont figyelembevételét követeli meg. Nagyobb a tér, alkalmazkodni kell a fényviszonyokhoz, fel kell mérnünk, hogy mit látnak a hívek az oltárból, a tolmácsból, a papból. Nagyon fontos a szemkontaktus a négyszemközti és nagyobb közösségben zajló események esetében is. Papként így látom a tekintetekből, ha valamit túl bonyolultan fogalmaztam meg, akkor ezt tudom korrigálni.

– Milyen felkészülést igényel jelnyelvi tolmácstól, ha liturgikus eseményeken, egyházi területen kérik a közreműködését?

K. J.: ­ Az Egyházról való ismeret nélkülözhetetlen, ahogy a liturgiáé is. Számos speciális kifejezés van, amelynek jelentését tudni kell. Az egyházi jelkincsek minden felekezetnél eltérőek. Nyelvészeti szempontból ez is egy izgalmas területe a munkánknak.

– Egy pap számára, aki talán előbb ismerte a jelnyelvet, mint a hangzó nyelvet, milyen kihívást jelent a hallássérült közösség szolgálata?

N. S.: Kezdetekben nekem is új volt több kifejezés. Amikor nem tudtam valamit, a közösség tagjai mutatták meg. Interaktív kapcsolódásban vagyunk egymással, rengeteget tanulok a siket hívektől. Elsősorban, hogy ők

sokkal jobban érzékelik azt, ami nem valóságos.

– Mekkora lélekszámú a hallássérült hívek közössége?

N. S.: A járvány sok, elsősorban idős hívőt otthon tartott. Budapesten stabilan 50-70 hívő vesz részt a szentmiséken. Immár több évtizedes hagyomány, hogy karácsony másnapján a főpásztor ellátogat a hallássérült közösséghez. Ilyenkor az ország sok pontjáról érkeznek hívek, és akár kétszázan is együtt ünnepelünk. Korábban, amíg a nővérek aktívak voltak, vidékre is mentek az ottani kis közösségekhez. Most lazább a kapcsolattartás. Egy-egy pici csoport működik Miskolcon, Pécsen. Azon dolgozunk, hogy ismét élénk legyen országszerte az ilyen csoportok között a kapcsolat. Keressük az útját annak is, hogyan érhetnénk el a hallássérült fiatalokat.

– A szentmise zenei részeit hogyan lehet pótolni, közvetíteni a siketek számára?

K. J.: A Mátyás-templomban integrált misék vannak, hallókkal együtt vagyunk, míg a piaristáknál – amikor csak siket és nagyothalló hívek vettek részt azokon –, az énekek csak szövegben jelentek meg. A Mátyás-templomban a közös miséken ott vannak a hangszerek, a kántor. Sokat gondolkodtunk rajta, hogyan oldjuk meg ezt a kérdést. Most a szöveget jeleljük el számukra. Nagyon jó érzés, amikor a hívek velünk együtt jelelik a zsoltárokat. Az akadálymentességhez itt hozzátartozik az is, hogy kivetítőn olvashatók a szövegek, és látható a jelnyelvi tolmács is, így akár a hátsóbb sorokból is jól követhető a liturgia; a szövegek révén valamennyi hívő be tud kapcsolódni a zenei részekbe is.

(…)

– Rövidesen elkezdődik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Hogyan készülnek a programokon való részvételre?

K. J.: A Mátyás-templomban működik egy kis tolmácscsapat. (…)

 

Mindennap lesz akadálymentesített program. A nagy eseményeken nem elszórtan lesznek a hallássérültek, hanem külön szektorban kapunk helyet a többi speciális igényű hívővel és kísérőikkel együtt.

N. S.: A közös felkészülést jelnyelvi műhelynek neveztük el. A jelkincset átbeszéljük. Nekem személy szerint a teológiai háttér kibontása is a feladatom. Nagyon sok speciális igény van, amire igyekszünk odafigyelni, nemcsak a siketeknek és nagyothallóknak, hanem a más akadályozottsággal élők esetében is. Amikor közösen gondolkodunk egy-egy szentmisére való felkészülésről, akkor a feliratozásnál nagyon fontos feladat, hogy az megfelelően látható legyen. A feliratozás szolgálatát Lauer Tamás állandó diakónus végzi hűséges szívvel, aki maga is nagyothalló. A Reménykör nevű összefogásba is bekapcsolódtunk a csoportunkkal. Ők egy szélesebb kört igyekeznek megszólítani: a látássérülteket, mozgássérülteket, autizmussal élőket, értelmileg akadályozottakat és családjaikat. Velük karöltve az egyházmegyén belül képviseljük az akadállyal élő hívek szempontjait, igényeit.

Hiszünk abban, hogy Krisztusban összetartozunk, és képesek vagyunk felismerni egymásban az értéket!

Az interjú teljes terjedelemben a NEK hivatalos honlapján ITT olvasható.

Forrás és fotó: NEK

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria