Harminc év a közép-európai párbeszéd szolgálatában – Jubileum a Pázmány BTK Lengyel Tanszékén

A bölcsészkaron, a Danubianum épületben tartott rendezvény remek alkalmat biztosított az alapítók, volt és jelenlegi oktatók, illetve hallgatók találkozására, a panelbeszélgetésekben a múlt felidézésére, nosztalgiázásra, a tanszék jövőjének tervezésére, és nem utolsósorban a pázmányos lengyeles közösség megerősítésére. 

Az ünnepségen Birher Nándor, a PPKE BTK dékánja és Jarosław Bajaczyk, a budapesti Lengyel Intézet igazgatója mondtak köszöntőbeszédet. A dékán kiemelte: a közép-európai régió, Közép-Európa fogalom, hangsúlyozta a lengyel–magyar kapcsolat, barátság fontosságát is, amely „mindig az arányérzék viszonya volt, és a katolicizmusé”, ezért elemi szükség, hogy a Pázmányon legyen lengyel képzés.

Rímeltek erre Jarosław Bajaczyk igazgató gondolatai is, aki azt hangsúlyozta, hogy „a rendszerváltás előtti Magyarországon a lengyel szak volt az egyetlen olyan szláv filológiai képzés, amelyet kifejezetten nem politikai okokból oktattak és hallgattak, hanem a magyarok lengyelek iránti őszinte szimpátiája és a lengyel kultúra iránti szeretete miatt”. Hozzátette: „Lengyelország számára fontos a lengyel tanulmányok megőrzése a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Legyen szó akár akadémikusokról vagy végzős hallgatókról, a polonisták fontos szerepet játszanak Lengyelország pozitív megítélésének elősegítésében és a lengyel gondolkodásmód nemzetközi színtéren való megértésében.”

Közép-Európa, a nem mindig könnyű, de ezeréves múlttal rendelkező lengyel–magyar viszony, valamint a lengyel és a magyar kultúra közötti hídépítés a kerekasztal-beszélgetéseknek is vissza-visszatérő témája volt.

Az első panelben a lengyel tanszék alapítója és első vezetője (1995–1999), Kovács István, Pálfalvi Lajos korábbi tanszékvezető (2000–2025) és Németh-Marton Orsolya, a tanszék jelenlegi vezetője beszélgettek múltról, jelenről, jövőről.

Kovács István az alapítás körülményeit idézte fel: eredetileg egy komplexebb, a Jagellók államát megidéző képzésben gondolkodott, ebből lett végül – legalábbis névleg – egy „szimpla” lengyel filológia. Névleg, hiszen a Pázmány BTK lengyel szakára mindig is jellemző volt a lengyelen és a klasszikus értelemben vett filológián túlmutató gondolkodásmód és kurzuskínálat.

Ezt erősítette meg Pálfalvi Lajos is, a visegrádi szlavisztikát emlegetve, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a hallgatók tágabb kulturális kontextusba helyezve találkoznak a lengyel kultúrával, ami által szélesebb látókörre tehetnek szert. Emellett a kétezres évek elején egy kétéves Közép-Európa specializáció is színesítette a palettát.

Németh-Marton Orsolya a jövőre vonatkozó tervekről beszélve szintén visszatért Közép-Európa gondolatához, a tervek között szerepel ugyanis egy olyan képzés létrehozása is a Wacław Felczak Alapítvánnyal együttműködésben, amely integrálná a klasszikus bölcsészképzést az innovációk világával és a mesterséges intelligenciával.

Nem mentek el szó nélkül amellett sem – amit minden résztvevő kiemelt –, hogy a hajdan nagy létszámú szak napjainkra eléggé összezsugorodott. Emiatt azonban nem panaszkodni kell – állapították meg, hanem kreatív megoldásokat keresni. Így például a jövő tanévtől levelező munkarendben indul majd a szlavisztika képzés lengyel szakiránya, mivel az látszik kirajzolódni, hogy manapság nem annyira az érettségizők, mint inkább a valamivel idősebb, már diplomás, dolgozó korosztály lát potenciált egy lengyel szakos diploma megszerzésében. 

Hogy mihez is lehet kezdeni a munka világában egy „pázmányos lengyeles diplomával”, arra az est második panelbeszélgetésében derült fény, melyben egykori hallgatók osztották meg tapasztalataikat e téren, és beigazolódni látszott a tézis, miszerint manapság mind a kulturális, mind az üzleti szférában nagy szükség van olyan szakemberekre, akik nemcsak a lengyel nyelvet, hanem a kultúrát, a történelmet, a „lengyel lelket” is magas szinten ismerik, és hogy valóban tele a munkaerőpiac „lengyeles ajánlatokkal”. Az egyik volt lengyel szakos pázmányos  egy lengyel–magyar kulturális alapítványnál dolgozik, más a média világában vagy multicégnél, miközben szabadúszó kulturális menedzserként irodalmi, filmes vagy akár képregényfesztivált szervez. De akadt a résztvevők között főállású anyuka is, aki emellett műfordítóként kamatoztatja lengyel szakos diplomáját. Van, aki lengyel egyetemen docensnként oktat, de a varsói Liszt (korábban Magyar) Intézet jelenlegi igazgatója is a Pázmány lengyel szakán szerzett diplomát (ők sajnos nem tudtak részt venni az ünnepségen, hogy megosszák tapasztalataikat); sőt a lengyel tanszék jelenlegi vezetője is az intézményben végzett.

Abban szakterülettől függetlenül mindenki egyetértett, hogy a legtöbb és a legfontosabb, amit a Pázmány lengyel szakjától kaptak, az egyrészt az a bizalom, amelyet egykori oktatóik kezdettől beléjük vetettek; a rengeteg szakmai lehetőség, amely tanulmányaik kezdetétől megadatott nekik, másrészt az az összetartó közösség, amelynek mai napig részei. Valóban különleges közösség az, amely a lengyel tanszék körül az elmúlt harminc évben kialakult, leginkább abból a szempontból, hogy tagjai szakmai féltékenység nélkül, önzetlenül tudják egymást támogatni – hiszen bőven elég tág a lengyel kultúra ahhoz, hogy mindenkinek jusson belőle egy szelet, amivel foglalkozhat. 

A beszélgetések után az est résztvevői lengyel kulturális kvízen mérhették össze tudásukat. A program támogatóinak – a Lengyel Intézetnek, a Wacław Felczak Alapítványnak és a Kispolszkinak – köszönhetően pedig nemcsak a nyertesek, hanem minden jelenlévő izgalmas ajándékokkal távozhatott, miután koccintottak a lengyel tanszék elmúlt harminc és jövőbeli legalább ennyi évére. „Isten éltesse a lengyel szakot. Nekünk adjon bölcsességet, hogy kitaláljuk, mivel tudjuk megszólítani a hallgatókat, ezután pedig adjon hallgatókat is” – fogalmazott búcsúzóul Birher Nándor.

Forrás és fotó: PPKE BTK

Magyar Kurír