Ne veszítsük el kedvünket, a legnagyobb értéket adjuk – Krizmaszentelési szentmise Budapesten

Nagycsütörtök délelőtt az olajszentelési szentmise vezeti be a szent háromnap ünneplését. Erdő Péter bíboros az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papságával és az egyházmegye területén szolgáló szerzetespapokkal együtt mutatta be a szentmisét, melyen koncelebráltak Michael Wallace Banach apostoli nuncius, a főegyházmegye segédpüspökei, Mohos Gábor és Martos Levente Balázs, valamint teljes papsága, illetve együtt ünnepeltek a főegyházmegye diakónusai és hívei is.

A főpásztor bevezetőjében kifejezte örömét, hogy az Oltáriszentség és a papság alapításának napján együtt ünnepel az egyházmegye papságával, diakónusokkal, szerzetesekkel és a hívekkel.

Megköszönte a papságnak, hogy igent mondtak a hivatásukra, és hűségesen kitartanak döntésük mellett.  

Az alábbiakban közreadjuk Erdő Péter szentbeszédét, melyet Süllei László, a Budavári Nagyboldogasszony Főplébánia plébánosa, érseki általános helynök olvasott fel.

Hallottuk az evangéliumban, hogy Jézus a názáreti zsinagógában tanított. Tanítása nem emberi bölcsesség kifejtéséből állt, hanem prófétai erejű igehirdetés volt. Ez az a tanítás, ez az az örömhír, amely meghozza a szabadulást, meghozza az igazi látást és bevezet minket az Isten kegyelmének korába. Ez az a tanítás, amit a környezet hol elragadtatással, hol felháborodással fogadott, aszerint hogy megfelelt-e a saját vágyainak és törekvéseinek. De Jézus maga is fontosnak tartotta tanítását. „Aki szeret engem, megtartja tanításomat” (vö. Jn 14,23) – mondta. A nagy missziós parancsban pedig elküldte tanítványait az egész világra, hogy tanítsanak minden népet (vö. Mt 28,19–20). Nem a saját bölcsességükre és ötleteikre kellett a tanítványoknak oktatniuk a világ népeit, hanem azt a tanítást kellett átadniuk, amit Jézustól kaptak. Az Ő tanítványává kell tenni a népeket.

Központi igazság, hogy hitünknek emberi szóval is kifejezhető, határozott igazságtartalma van.

Ez az a tanítás, amit az Újszövetség hol logosznak, igének, hol didakhénak vagy didaszkáliának, hol pedig egyenesen dogmának nevez, amely parancsot, döntést is jelöl, de a tanítás tételeire is alkalmazható. Ha mindez ennyire fontos, akkor nekünk is újra és újra át kell elmélkednünk, ha tetszik, tanulmányoznunk kell ezt a krisztusi tanítást, és minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy szabadító örömhírként, de nem puszta érzésként, hanem pontosan meghatározott tartalommal adjuk tovább felnőtteknek és fiataloknak, közelieknek és távolabb állóknak egyaránt. Ez adja hivatásunk különleges nagyszerűségét, ebben rejlik felelősségünk is.

Ez a tanítás részletes életeszmény, de határozott képet ad magáról Istenről, az Ő teremtő és megváltó művéről és arról a célról is, amelyet az egyes ember és az egész emberiség elé kitűzött.

Ha arról panaszkodunk, hogy sokan körülöttünk értelmetlennek érzik az életüket, vagy szenvednek a szorongástól, ha belegondolnak a szomszédunkban zajló háborúba vagy azokba a veszélyekbe, amelyek az egész emberiséget fenyegetik, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy Krisztus nem hagy vigasztalás és erősítés nélkül minket.

Néha bennünket magunkat is megérint a csüggedés és a bizonytalanság kísértése. Néha azzal áltatjuk magunkat, hogy újra mérlegelnünk kell, milyen hivatást válasszunk. Csakhogy nem mi választunk, hanem Jézus az, aki kiválasztott minket és meghívott az apostoli küldetésre. Lelkünkbe égette a felszentelés eltörölhetetlen bélyegét.

A mi kérdésünk tehát az, hogy hogyan teljesíthetjük jobban a küldetésünket.

Ha ennek az útját megtaláltuk, akkor életünket olyan öröm tölti el, amely nem hasonlítható az anyagi javak bőségéhez (vö. Zsolt 4,8), sem a társadalmi sikerhez. De Jézus a mai evangélium szerint Izajás próféta könyvéből éppen erre olvassa fel a választ: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…” (Lk 4,18) És maga Jézus mondja azt is az apostoloknak: „Vegyétek a Szentlelket, akinek megbocsátjátok bűneit, meg lesznek bocsátva, akinek megtartjátok, meg lesznek tartva.” (vö. Jn 20,22–23) Lelkéből adott nekünk, és ezt a Szentlelket adják tovább a szenteléskor az apostolok utódai nemzedékről nemzedékre. Mert emberi erőnket meghaladja a feladat, amit kaptunk.

A Szentlélek pedig az Egyház közösségében, különösen a pápa és az apostolutódok szolgálata által vezet minket, hogy megmaradjunk Krisztus igaz tanításában. Ezt a tanítást nem kell nemzedékről nemzedékre újra kitalálni, mert

Jézus valóságos történelmi személy. Tanítását hitelesen őrzi az újszövetségi Szentírás és az Egyház hagyománya.

Benedek pápa hívta fel figyelmünket arra, hogy az Egyháznak ma tartalomorientált katekézisre van szüksége. Nem elég közösségi érzést vagy vallásos érzelmeket felkelteni, hanem Krisztus és az Egyház tanítását tovább kell adni. A Katolikus Egyház Katekizmusa és annak Kompendiuma ma is biztos vezérfonaluk lehet. Ha pedig valakinek ajándékot adunk, és ő visszadobja, mert nem tetszik neki a csomagolás, akkor újra és újra egyre gondosabban, szebben, megfelelőbben kell csomagolnunk, és főleg

nem veszíthetjük el kedvünket, mert tudjuk, hogy amit adunk, az a legnagyobb érték.

Jézus tanítása nem csupán elméleti igazságot közöl, bár Ő a legteljesebb igazság. („Én vagyok az út, az igazság és az élet” [vö. Jn 14,6] – mondja.) Az Ő kinyilatkoztató szava ugyanis egyúttal életszabály. Ha tetszik, parancsolat. Olyan tanítás, amelynek engedelmeskedni kell. (vö. Róm 6,17). A legnagyobb jót tesszük az emberekkel, ha Krisztus örömhírét és a szentségek kegyelmét közvetítjük feléjük.

A tanítás és a szentségek hitelességének gondos őrzése kötelességünk és egyben biztosítéka annak, hogy a szabadító üzenet és a kegyelmi ajándékok valóban eljutnak az emberekhez.

Köszönet és elismerés illeti azokat a paptestvéreket és diakónusokat, akik ezt a szolgálatot hűségesen látják el (vö. Gal 2,1–2), és átérzik, hogy ez nem csak egy a sok program közül, hanem hivatásunk legfőbb célja. Akik viszont Jézust ebben is hűségesen követik, és lemondanak sok mindenről itt a földön, százannyit kapnak, és az örök élet lesz az örökségük (vö. Mt 19,29). Ezt adja meg mindannyiunknak az értünk szenvedő és megdicsőült Krisztus, akit Urunknak és Mesterünknek vallunk (vö. Jn 13,14). Ámen.

*

A homília után következett a papi ígéretek megújítása. Ezt követően a bíboros arra kérte a híveket, imádkozzanak papjaikért, hogy legyenek Krisztusnak, az örök Főpapnak hűséges szolgái, akik a híveket Krisztushoz, az üdvösség forrásához vezetik. Végül a főpásztor arra kérte az együtt ünneplőket, hogy imádkozzanak érte és szolgálatáért, hogy legyen egyre tökéletesebb képmása a nép között Krisztusnak, a papnak, a jó pásztornak, a tanítómesternek, mindenki szolgájának.

Ezután állandó diakónusok hozták be a szentelésre előkészített olajokat a fémedényekben: a szent krizmához való olajat, a betegek olaját és a keresztelendők olaját. A betegek olaját és a keresztelendők olaját megáldotta a főpásztor, a krizmához való olajat pedig megszentelte.

A szentmise záróáldása után a diakónusok, a papság, a püspökök és a főpásztor ünnepélyes körmenetben vitték a megáldott és megszentelt olajokat a Mária-kápolnába, melyeket az egyes plébániák képviselői hazavihettek templomaikba.

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír