Olyan péknek kell lennem, aki eszik a maga sütötte kenyérből – Papi-diakónusi lelkigyakorlat Vácon

Az egyházi év végén az ötnapos elcsendesedés segítségére volt a lelkipásztoroknak, hogy feltöltődjenek, hivatásukban kicsit felfrissülve tudják megkezdeni az új egyházi évet. Ugyanakkor jó alkalom volt arra is, hogy megéljék a papi testvéri közösséget is, amelyben a megosztásra és a baráti beszélgetésekre is jutott idő.

Juhász Ferenc azért választotta a magvetőről szóló példabeszédet, mert szerette volna, ha a lelkipásztorok egy olyan témát elmélkednek, imádkoznak át, ami hivatásukat közvetlenül érinti. Hiszen a lelkipásztori szolgálat része az igehirdetés, amely magvetésnek is tekinthető minden értelemben, a sikereivel, kudarcaival, eredményeivel együtt.

„Jézusnak a három szinoptikus evangéliumban lejegyzett példabeszédét vettük végig, és azt gondolom, mindnyájunk lelki hasznára vált. Nekem is, aki készültem rá” – mondta Juhász Ferenc.

A példabeszéd egyes részleteire vonatkozóan átelmélkedték, hogy milyen köveket kell eltávolítani, amikor úgy látják, hogy a mag köves talajra hull. Mit kell tenni a bogáncsok, a tövisek és a konkoly esetén, valamint mi történik az árokpartra hulló magokkal.

„Nem is mindent nekünk kell elvégezni, hiszen van a kegyelem; másrészt egy folyamatba lépünk bele, hiszen már a bennünket megelőző lelkipásztorok is dolgoztak a talajon, amibe most mi vetünk. És lehet, hogy az aratás megint másé lesz” – utalt a plébános a lelkipásztori munka egyik talán legnehezebb kihívására.

A konkoly és a tövises bokor példájára vonatkozóan elhangzott a tanítás során, hogy a

hitnek a mai korban a közömbösség talán a legnagyobb ellensége.

Emellett még Európában is sok helyütt jelen van egyfajta keresztényellenesség is. Ezek ellen küzdeni kell, és tartani a lelket egymásban, azokban különösképpen, akik ilyen nehézségek között élnek.

Azok a papok tudtak könnyebben kiszakadni a hétköznapok feladataiból a lelkigyakorlat idejére, akik mellett káplán vagy kisegítő lelkész szolgál, esetleg akolitus vagy diakónus segítségét tudták kérni erre a hétre, hiszen az élet nem áll meg egyik plébánián sem. A hittancsoportok pedig elfogadták, hogy ezen a héten elmaradnak a foglalkozások.

Varga András salgótarjáni plébánost leginkább az gondolkodtatta el az elmélkedésekből, hogy mennyi „bogáncs”, azaz akadály és kísértés van jelen az életünkben. Az elmélkedések megerősítették abban, hogy lelkipásztorként mindenképpen az igét kell hirdetni, még akkor is, ha látszik, hogy az útszélre esik a mag, és akkor is, ha látszik, hogy köves a talaj.

„Ha nem hirdetjük az igét, akkor arra sincs esély, hogy az harmincszoros, hatvanszoros vagy akár százszoros termést hozzon.

Nekem is az igéből kell táplálkoznom lelkipásztorként, azaz olyan péknek kell lennem, aki eszik a saját maga sütötte kenyérből. De egyben meg kell értenem azt is, hogy mennyi kísértés van jelen, amely el tudja terelni a figyelmemet az igéről.

Ha ezt magamban felfedezem, akkor tudok igazán segíteni másoknak is, hogy felfedezzék a saját bogáncsaikat. Nem szabad, hogy bennünket a csalódások – mert azért vannak bőségesen –, letörjenek, és kedvünket vegyék a munkától. Nekünk az igehirdetés az elsődleges feladatunk” – mondta András atya.

Kovács András gödöllői plébános számára a lelkigyakorlat abban segített, hogy egyes helyzeteket több szempontot figyelembe véve tudjon megítélni, legyen szó a hívekről, az iskoláról vagy a plébániai közösségről.

„Ahhoz, hogy a hívek jó földként tudják befogadni a tanítást, saját életpéldájukon keresztül tudnak igazán segíteni az embereknek – értett egyet a két plébános. – Például abban, hogy

ők maguk se engedjék, hogy a világ hírei teljes egészében lefoglalják őket. A lényeg felé kell fordítani a hívek figyelmét.

Az, hogy az ember milyen talajjá válik, függ a lelkipásztor munkájától is, az igehirdetéstől, de egyben a kegyelem munkálkodásától is.

Fontos, hogy mennyit tudunk imádkozni értük, mennyire tudjuk szeretni őket, és mennyire tudunk példák lenni számukra” – tette hozzá Kovács András atya.

A lelkigyakorlaton az elmélkedéseket csendes imaidő, szentségimádás, közös zsolozsma egészítette ki, a lelkipásztorok minden délben közösen miséztek a Jó Pásztor-kápolnában. Az esti szabadidőt pedig kötetlen beszélgetésre tudták fordítani.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír