Pál Feri: A kovász embere volt – Eőry Ajándokra emlékeztek Angyalföldön

Pál Feri homíliájában a vasárnapi evangéliumban (Mt 13,24–43) az Isten országáról szóló példabeszédeket értelmezve a legendás orvos életének példáját állította az angyalföldi Szent Mihály-templom közössége elé.

„Ezt a szentmisét elhunyt Ajándok testvérünkért ajánljuk fel. Tudom, hogy sokan-sokan, a világnak számtalan pontjáról most őmiatta vagytok itt elsősorban” – mondta bevezetőjében Pál Feri, majd elnézést kért, hogy vasárnap lévén nem gyászmisén emlékeznek meg a Máltai Szeretetszolgálat legendás orvosáról. Vasárnap a feltámadást ünnepeljük, és ha választani lehetne gyászmise és e között, szerinte Ajándok is inkább az utóbbit választaná – vélekedett Feri.

Prédikációjában arra kérte a jelenlevőket: fogadják el tőle, hogy az evangéliumot fogja hirdetni a felolvasott evangéliumi rész alapján, bele-beleszőve egy-egy Ajándokhoz fűződő élményét, vele való találkozásainak, beszélgetéseinek emlékét. Sokan vannak jelen, akik jó barátságban voltak vele, jól ismerték, akiket évtizedes vagy akár fél évszázados kapcsolat kötött össze vele, és hozzájuk képest hogy jönne ő ahhoz, aki nem „az életének szakértője”, hogy nekik beszéljen róla. De volt alkalma és öröme jó sok finom ebédet és vacsorát elkölteni Ajándokékkal, és ezért néhány „finom morzsát” szeretne megosztani az általa megtapasztaltakból, tette hozzá.

Azt mondja az evangélista: Jézus példabeszédekben beszélt, mégpedig azért, hogy világossá legyen, ami addig el volt rejtve. De hogyhogy ami addig el volt rejtve? Nem világos a tízparancsolat? Nem egyértelmű a törvény? Nem magától értetődő, hogy mi jó és rossz, ki Isten barátja, és ki nem? Elgondolkodtató, hogy az evangélium azt mondja: ha valaki el akarja mélyíteni magában Isten országának titkait, példabeszédekre lesz szüksége. Mégpedig azért, mert a példabeszéd a maga finom szövésével, árnyaltságával olyasmit is képes feltárni, amit ha csak fekete-fehéren látunk, beszélünk és gondolunk, sohasem értünk és ismerünk meg. Az, ahogyan Jézus elmondja a mai evangélium három példabeszédét, ékes példája ennek. Itt van a búza és a konkoly története. Nem világos, melyik a búza, melyik a konkoly? Mi, emberek nagyon világosan szeretjük megkülönböztetni, melyik a búza és melyik a konkoly. De Isten szemlélete az, hogy a kicsi jót is nagyra tartja, a kicsi jót is óvni akarja. Inkább arra van gondja, hogy amikor megkülönböztetjük a konkolyt a búzától, a pici jóból véletlenül se vesszen el valami.

Pál Feri sokszor hallotta Ajándoktól, hogy a tradicionális kínai orvoslás alapján jó lenne az orvosoknak akkor pénzt adni, ha nem betegeik lennének, hanem embereik és egészséges klienseik. Milyen izgalmas és szép az a szemlélet, amellyel valaki a jó szerelmeseként él!

Néhány kulcsszó, amelyek jelezték, mi volt Ajándok számára fontos: ember, élet és egészség. És mindezek alatt és fölött Isten.

Az Isten országának szemléletmódja valami olyasmi, hogy az egészen pici jót is igyekezzünk megbecsülni, nagyra értékelni, növelni, gondozni, ápolni. Mégpedig azért, mert nagy a kísértésünk, hogy a rossz a szívünket megkeserítse.

Ferit nagyon megrendítette, amikor valamelyik ENSZ-főtitkárt arról kérdezték, hogyan lehet ép lélekkel elviselni, ha az ember az egész világ nyomorúságába belelát, nemcsak a háborúkba, a betegségekbe, az éhínségbe, hanem az emberi gonoszság mélységeibe is. A főtitkár következőt válaszolta: „Nagyon nagy kísértésem, hogy teret engedjek magamban a morális undornak. De ezt nem engedem meg.” Ha látjuk az életben a fájdalmat, a betegséget, a nyomorúságot, a szenvedést, ez mindig hajlamossá teheti a szívünket arra, hogy elfáradjunk, megkeseredjünk. Hogy valami gyönyörű, ragyogó megsötétedjen bennünk. És Feri tapasztalata szerint Ajándok olyan valaki volt, aki ezt nem engedte meg. Hol van az élet, mit lehet tenni az egészségért, hol van a jó, az ember, hol van az Isten? – őt ez érdekelte, és emiatt nem keseredett meg a szíve.

Sokan vannak, akik ha a konkoly ereje vagy hatalma elkezdi fojtogatni a lelküket, harcba szállnak a rosszal. Az evangélium szemlélete nem ez. Az evangélium embere nem harcol a rosszal, hanem küzd a jóért. Amikor harcolunk a rosszal, az egész életünket kitölti, hogy a rosszat szemléljük, a rossz hatalmát és erejét látjuk – nem csoda, ha elfáradunk.

Az evangélium szemlélete az, hogy nem a rosszal harcolunk elsősorban, de természetesen van erőnk küzdeni: küzdünk a jóért.

Ez nem ugyanaz az élet, nem ugyanaz a lélek. Nem ugyanaz a cselekvés, lelkület, szemléletmód – ez újszövetségi lelkület.

Sokan vannak, akik aggódnak amiatt, hogy ha csak finoman mutatjuk meg az evangélium szépségét, akkor nem beszélünk eleget a jóért való küzdelemről, meg talán majd relativizáljuk a jót és a rosszat. Ahogyan a történelem szele át- és átjár bennünket, talán mostanában nagyon eleven számunkra az, hogy az európai ember a maga kultúrájával – ahogy ezt mi mondani szoktuk – meghódította az Újvilágot, Észak- és Dél-Amerikát, Afrikát és Ausztráliát, és azt mondjuk erről, hogy „fölfedeztük a kontinenseket”. De kérdezzük meg az amerikai őslakosokat, az indiánokat északon és délen, hogy mit gondolnak erről. És amikor az ausztrálok ünneplik a kontinensüket, kérdezzük meg az őslakosokat, hogy ők vajon mennyire ünneplik a saját kiirtásukat.

Miért kell itt erről beszélni? Mert amikor Jézus elmondja a példabeszédet a búzáról és a konkolyról, és azt kéri: hagyjátok a konkolyt, és tegyetek meg mindent a búzáért, ez nem azt jelenti, hogy relativizáljuk, mi jó, mi rossz, hanem hogy a megfontolásaink elmélyítésére vagyunk meghíva. Az ügyben, hogy valójában mitől jó a jó és mitől rossz a rossz. Azért, hogy még sokkal mélyebben eresszünk gyökeret a jóban, és sokkal árnyaltabban, megalapozottabban tudjuk megnevezni, mi a jó vagy a rossz. Hiszen ma egy olyan világban élünk, ahol olyan sokan szeretnek szinte mindenféle elmélyülés nélkül morális piedesztálon állni, és ítélkezni mindenki fölött. Hát Ajándok biztos nem volt ilyen. Tőle ez biztosan nagyon távol volt. Olyan értelemben nagyon távol volt ettől, hogy ha valaki a tudása, a tudománya és a kultúrákat átölelő embersége és hitele révén meg tudta és akarta ragadni, hogyan lehet gyógyítani, jót tenni, szolgálni az embert, az egészséget, az életet – hát az ő volt. Sok-sok évtizeddel a többségünk előtt milyen mélyen felismerte például a tradicionális kínai gyógyászatban a jót. Amikor a többség azt mondta: „jaj”, ő azt: „Csinálni kéne.” Sokakat bizonyára az itt ülők közül is ő gyógyított meg. Azért, mert egyszerre volt meg benne a nagyvonalúság és az elmélyültség. Ahogyan finom érzékenységgel elmélyítette annak a tudományát, hogy mi jó, és mi az, ami az embert megbetegíti.

Arról is hallottunk az evangéliumban, hogy a mustármag milyen picin kezdi, és milyen hatalmas lesz. A keresztény hagyományban leginkább karácsonykor beszélünk kicsiről és nagyról. Mert olyankor azt mondjuk: kicsi Jézus és nagy Heródes. Felszínesen, elmélyültség nélkül mi is hajlamosak vagyunk ezt elfogadni. De Jézus pont az a valaki, aki fölnyitja a szemünket ez ügyben, és az Isten országának szépsége és titka az, hogy tudjuk: hiába mondjuk úgy, hogy kicsi Jézus és nagy Heródes, Jézus a nagy, és Heródes a kicsi. A keresztény embernek megvan az az érzékenysége, hogy nagyon világosan látja: talán az a nagy, amire a többség azt mondja, kicsi. És amire azt mondja „jaj, de nagy!” – sóhajtozva mi mindenre szoktuk ezt mondani! –, arra az evangélium azt válaszolja: „Mindig is az lesz a kicsi.”

Gyönyörű, hogy a keresztény hagyományban soha nem mondtuk Jézusról, hogy nagy, hatalmas. De azt persze mondjuk, hogy Krisztus király.

Olyan szép, hogy a hitünkben megőrizzük annak tudását: az a kicsi valójában nagyon nagy. És amit ma sokan tartanak nagynak, mindig is kicsi lesz, mégpedig azért, mert nem az evangélium talajából szökött szárba.

Ajándok egyik kedvenc története az volt, hogy amikor egyszer, már orvosként, a hajléktalanok között odafordult egy nagy nyomorúságban ülő emberhez, az az ember megrebbenő tekintettel azt kérdezte tőle: „Megismer?” Mire ő azt válaszolta: „Ne haragudjon, nem ismerem meg.” „Akkor hadd mondjam el: az vagyok, aki az utolsó pillanatban a koreai szakmai útját megakadályoztam. Mert akkor én hivatalban voltam, az én kezemben volt a hatalom.” És ezután Ajándok nekiállt segíteni neki. Hát akkor ki a kicsi, és ki a nagy? Lehet, hogy kell várni néhány évtizedet, hogy kiderüljön. De a keresztény ember lelkülete az, hogy ha valaki segít egy másik emberen, akkor is, ha nem látványosan teszi, az nagy dolog. És ha valaki fojtogatja a másikban az életet, az kicsi, akkor is, ha van hozzá ereje.

Az evangélium arról szól – és Ajándok ezt oly nagyszerűen élte! –, hogy nem az a kicsi, és nem az a nagy, amit nemegyszer a többség annak tart. Ajándok ragaszkodott ahhoz, hogy az a nagy, amikor jót teszünk, és az a kicsi, amikor ezt nem tesszük.

Végül: Isten országa olyan, mint amikor a kovász átjárja a tésztát. Képzeljük el, hogy a kovász egyszer csak ránéz a tésztára, és azt mondja: „Fúj, tészta! Ez de undorító!” Mit csinál a kovász? Azt mondja: „Itt van ez a tészta, ebből nagyszerű étel tud születni. De én is kellek hozzá. Tudok valami olyat, amit a legcsodásabb tészta, liszt, víz és só sem tud önmagában.” Nem az a helyes hozzáállás, hogy körbenézünk a világban, undor fog el bennünket, és azt mondjuk: „A világ?! A hitetlenek?! A hajléktalanok?!” Olyan szép az a példabeszéd, amelyben Jézus azt mondja: az ember elveti a jó magot a földbe, és a föld a világ. A termőföld. Az evangélium lelkülete az, hogy körbenézünk a világban, és nem azt mondjuk, hogy „Micsoda sötétség!”, hanem azt, hogy termőföld. Az evangélium szárba szökésének termőföldje. És hogy a másik emberre nézünk, majd azt mondjuk – akármit is tett, akármiért lett beteg, hajléktalan –: a szíve az evangélium termőtalaja. És a jó ember fogja a magot, hogy elvesse oda.

Ajándok vetette az egészség, az emberség meg az evangélium jó magját, és mindig azt láttuk rajta, hogy nem fogy ki az alázatából.

Hogyan lehetséges ez? Hogy valaki jót tesz, és közben alázatos marad? Talán mert ismeri a példabeszédben a kovász titkát. Hogy a kovász tud valamit, amit senki más nem. Ámde miközben beleadja, ami az ő képessége és tehetsége, a növekedést nem ő fogja adni. Ő csak a kovász. De nélkülözhetetlen. Nélküle nem lesz élet abban a tésztában.

Feri végül felidézte felejthetetlen, körülbelül két héttel korábbi utolsó találkozását Ajándokkal. Beszélgettek, és Feri egyszer csak azt mondta neki: „Tudod, hogy hoztam Oltáriszentséget.” Mint egy gyerek, akinek azt mondja az apukája, hogy hoztam ajándékot. Ajándok arca földerült, és azt mondta: „Az jó!” És még jobban örült, amikor megtudta, hogy a betegek szentségében is részesülhet.

Amikor Ajándok először kapott szívinfarktust, Feriben azt a gondolat volt erős, hogy igazán vigyázhatna magára. Két héttel ezelőtt viszont már arra gondolt, hogy ha azt mondjuk: Ajándok hiteles volt abban, hogy a legfontosabb az Isten országa, azon belül pedig az ember, az élet és az egészség, akkor a hitelességéhez az tartozott, hogy amikor az emberről beszélt, nem csak önmagára gondolt. „Nagyon fontos az egészség, de nemcsak az enyém, hanem a tiétek is. Az élet, de nem csak az enyém” – így gondolkodott. Ezért Feri abban a reménységben van, hogy amiért Ajándok erre a világra jött, elvégezte.

Fotó: Zuggó Zsolt/Angyalföldi Szent Mihály Plébánia

Kiss Péter/Magyar Kurír