Szép szavak helyett beszéljenek a tettek – Egy ortodox pap ökumenéélménye Debrecenben

„…mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan” (2Kor 6,10)

Pál apostol fent olvasható szavait tapasztalhattuk meg 2010-ben, amikor frissen szentelt papként Isten arra a feladatra szánt, hogy megteremtsem a debreceni ortodox közösségnek a saját lelki otthonát.

Valóban azt éreztük, hogy semmink sincs, és valóban nem is volt. És mégis megvolt mindenünk? Igen. De hol van ebben a logika, a mi emberi logikánk…?

Ott volt mellettünk az imádság, melyen keresztül érezhettük az Isten közelségét; a havonta, majd később hetente végzett Szent Liturgiák, melyben találkozhattunk is vele, és mindez elég volt ahhoz, hogy ne féljünk senkitől és semmitől. Csakis azt éreztük, hogy a kitűzött cél szent, és ha Isten úgy akarja, bármi lehetséges. A mi álmunk egy saját templom volt, amit végül Isten kegyelméből 2019. december 28-án szentelhettünk fel.

*

De mindezek előtt tekintsünk vissza kicsit a debreceni ortodox közösség újjászületésének kezdeteire. (Ugyanis 1950 és 1960 között már létezett egy Szent Háromság Orosz Ortodox Egyházközség Debrecenben.)

Több olyan hozzászólást olvashattunk a január 25-i rendezvény kapcsán, amelyekben felhívják a figyelmünket arra, hogy bizony az ökumené nem csak egy hétig tart. Legtöbben mégis csak ilyenkor találkoznak az egység szellemével. Személy szerint jómagam és a 2003-tól 2010-ig „hontalan” egyházközségem is megtapasztalhatta, hogy bizony az ökumené életünk minden napját betöltheti, és valóban tettekre válthatjuk mindazt, amiről azon a bizonyos egy héten tanulunk egymástól.

Senki nem azt kéri az egyházaktól, hogy adják fel értékeiket, hagyományaikat, hittanításukat. Azt hiszem, hogy sokkal inkább a Szentírás szavainak közös tettekre váltásáról szól, függetlenül attól, hogy testvérem ortodox, katolikus, református, evangélikus vagy baptista vallású.

Több évtizedes kihagyás után 2003. október 4-én a Magyar Ortodox Egyházmegye akkori kormányzó főpapja, Hilarion (Alfejev) püspök atya főpapi Szent Liturgiát tartott a debreceni Szent Anna római katolikus székesegyház altemplomában, Bosák Nándor püspök atya szíves hozzájárulásával. Néhány év után a Nagytemplomi Református Egyházközség gyülekezeti termébe kapott bebocsátást az ortodox egyházközség, Dr. Bölcskei Gusztáv püspök úr nagylelkű beleegyezésével. Két évvel később pedig a Debrecen-Kossuth utcai Református Gyülekezet fogadta be a közösséget, Derencsényi István református főjegyző úr jóvoltából. (Hét éven keresztül havonta egyszer tartottak Szent Liturgiát az említett helyeken.)

Mindezek a cselekedetek igazolják a Szentírás szavait: „aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött” (Mt 10,40).

Senki nem kérte a másiktól, hogy feladjon valamit is a saját hitvallásából. De mindazok, akik akkor befogadtak minket, hogy istentiszteleteket tarthassunk az ortodox hívek számára, azért tették, hogy helyet készítsenek az Úrnak (vö. Zsolt. 131,3–5).

Sorolhatnám még a jótetteket, amiket az ortodox közösség kapott más felekezetektől, de újra és újra arra kapunk bizonyosságot, hogy az ökumenének van egy ilyen arca is. Ami a legtöbb ember számára láthatatlan, mégis létezik, nem csak az év egyetlen hetében.

Bízom benne, hogy a fenti sorok megtanítják majd még jobban megérteni, és megvalósítani a példabeszéd szavait egymás között: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

Forrás és fotó: Szólj be a papnak! blog

Magyar Kurír