Udvardy György a papi hivatásokról: Azért imádkozzunk, hogy a papok a remény emberei tudjanak lenni

A főpásztor a mostani imádság középpontjába a remény gondolatát állította. Egyrészt a pap személye a reményt jeleníti meg, másrészről pedig a főegyházmegye a szeptember végén megrendezendő Katolikus Társadalmi Napok országos eseményre készül, amely az Egyház társadalmi tanítását helyezi a középpontba. Szeptember végén Veszprémbe várnak mindenkit, ahol a plébániai közösségek, hívő közösségek ezt a társadalmi jelenlétet mutatják meg Krisztus szeretetének megjelenítésével, mégpedig úgy, hogy a remény embereiként élnek.

Udvardy György érsek a Szent Pál apostol Galatáknak írt leveléből való rövid részlet alapján rámutatott: a hit által a Lélek közreműködésével várjuk a megigazulásból fakadó reményt. „Hiszem, hogy

a megigazulás, a megváltás istenismerete erőt ad számunkra. Erőt a mindennapi élethez.

Erőt ad ahhoz is, hogy kereszténységünket adott közegben, adott társadalmi, kulturális, szociális körülmények között éljük meg.” A körülmények lehetnek nehezek vagy könnyebbek, nem mindig tudjuk befolyásolni, de ebben a tevékenységben, krisztusi létünkben a krisztusi remény ad erőforrást számunkra – mondta a főpásztor. – Reménységünk alapja a Krisztushoz tartozás, hogy követhetjük őt, bensőséges kapcsolatban lehetünk vele, reménységünknek alapja és erőforrása. Egymás testvérei vagyunk, mert közös az Atyánk, közös a testvérünk, Krisztus.

A reményről gondolkodva alapvetően az a kérdés, hogy milyen helyet foglal el a jövő az életünkben.

Ha a jövő eltűnik, meggyengül, csak a túlélésre irányul, csak a pillanatnyi lét meghosszabbítását jelenti, akkor a remény nem krisztusi remény, akkor egy szűkös emberi jóllét megfogalmazása.

A remény természetesen jelenti a boldogságot, a békét, a beteljesedést, az örök életet. Ebben a reménykedésben szükségünk van Isten embereire, szükségünk van példákra. Szükségünk van azokra a papokra, akiket az Úr meghívott, kiválasztott, megerősített és küldött hozzánk. Nemcsak azért, hogy bizonyos funkciókat elvégezzenek, hanem azért, hogy a remény emberei tudjanak lenni, mert ismerik Krisztust, az Atyát, ismerik Krisztus Lelkét és ismerik a testvéreket is.

Sokszor, amikor papokért imádkozunk, egyéni lelki szükségleteket fogalmazunk meg. Ezek mind igazak. De sokkal inkább azért imádkozzunk, hogy a remény embereiként tudjanak zarándokolni velünk, a remény pedig erősítse meg az életünket – intett a főpásztor.

Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. Ezt a szándékot, ezt az akaratot Isten nem vonja vissza, erről nem mond le, nem mondja, hogy lehetetlen; nem fog egyikünkkel kapcsolatban sem csődöt elszenvedni. Mert Isten ismer, szeret és üdvözíteni akar bennünket – biztatott a veszprémi érsek. – Az üdvösség a legnagyobb reménységünk, ezért a reményünk mindig az üdvösségre irányul. „A reménységünk mindig a túlparton van, nem e világi javak vagy eszközök, kategóriák között ismerhető fel.

A reménységünk, mint a horgony, már az örök életnél van. Ott van a biztos pont, és ebből az üdvösségből szemléljük az életünket.

A küzdelmeket, a növekedést, a harcot, a kudarcokat is a reménység szemszögéből szemléljük.”

A remény a keresztény ember létmódja, a túlpart biztonsága, és éppen ezért hittel követjük reménységünk okát, Jézus Krisztust. Reménység nélkül nem érthetők Jézus szavai, nem érthető a tanítása, nem érthető, mit kíván, és az sem, mivel akar megajándékozni az életünkben. Hittel követjük őt, és éppen a Krisztusba vetett hitünk által merjük megtenni a szeretet cselekedeteit; az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit is, de bármilyen cselekedetet, amire embertestvérünknek vagy a közösségnek szüksége van. Így tehát a reménységünk nemcsak gondolkodásmódunkat, de cselekedeteinket is meghatározza.

A szeretet cselekedeteinek gyakorlása által bízunk az isteni jövőben. Egyébként szívesen osztja-e meg valaki a javát azzal, akinek nincs, ha nem bízna a jövőben?!

Szívesen segítene-e azon, akivel már eddig százszor megtette, és nem vezetett eredményre, ha nem bízna a jövőben?! Szívesen megbocsátana-e bármelyikünk is a másiknak, ha nem bíznánk a jövőben, ebben az isteni jövőben?! – tette fel a kérdéseket Udvardy György.

Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. A jövőnek ezt a reménységét tartja ébren bennünk a lelkipásztor. Úgy, ahogyan hallottuk most a Timóteusnak írt levélből: „Ő választott ki, Ő küldött. Ő az, aki a pogányok apostolává tett, hogy hittel szemléljem a jövőt és ezt szolgálni akarjam.” Így tekintünk a papságra, akik hittel szemlélik a jövőt és szolgálják bennünk – világított rá az érsek.

A főpásztor egy hosszabb részt idézett a  Rómaiaknak írt levélből (Róm 12,1–12), amely leegyszerűsítve részletezi, mit jelent Krisztus módjára, a reményben élni. „Sokszor olyan bonyolult döntést, bonyolult érzelmet vagy éppen valami előre tapasztalható erőforrást akarunk biztosítani magunknak, azért, hogy reményben tudjunk élni; és ez nincs így.” Ez a felsorolás pontosan azt mutatja, hogy

a mindennapi élet eseményeiben tudjuk megmutatni reménységünket, a derűt, az erősséget, az állhatatosságot, a figyelmességet, a tüzeslelkűséget.

Mindazt, ami után vágyakozunk, és amit reménynek nevezünk.”

A remény személyes magatartás, mindennapi életünk magatartása, ugyanakkor van közösségi megjelenése is. Hiszen például ahogyan mi, keresztények élünk, az közösséget formál és példaként is szolgálhat másoknak. Szükséges azonban a reménységünknek egyéni, közösségi megjelenésen túl egyfajta társadalmi megjelenítést is biztosítani: ezek a törvények, a szabályok, a szervezetek, az intézmények. Akkor is szükséges a remény tanúivá válnunk, ha a reménytelenség ellenszelében kell ezt megélnünk – hangsúlyozta az érsek.

Erősnek lenni a reményben. „Erősek a reményben” – ez lesz a szeptember végi találkozó mottója. Hogyan vagyok erős? Úgy, hogy benne van az életemben, a jövőmben Isten, úgy, hogy a mindennapi élet cselekedeteit bátran és derűsen tudom véghez vinni. Erősnek lenni a reményben jelenti azt is, hogy hitünket ismerem, Egyházunk tanítását elismerem és szeretem; vallási életemet, az imát, a vasárnap megszentelését, a szentségi életet, a közösség szolgálatát, a társadalom szolgálatát gyakorlom.

Jelenti azt is, hogy akarom, hogy közösségeinkben a Krisztusban felismert igazság érvényesüljön, és ez küzdelmet jelent. Küzdelmet jelent a családban is, a közösségben, a társadalomban, kultúrában.

Jelenti azt is, hogy erős vagyok a reménységben, hogy ismerem és hatékonyan ismerem a cselekvés kialakítását, begyakorlását.

A reménység azt is jelenti, hogy van mondanivalónk, van tanítanivalónk és tudunk cselekedni. Ebben, a hitünk, Egyházunk ismeretében, vallási életünk és gyakorlataink megvalósításában, a társadalmi jelenségek megítélésében mennyire szükségünk van vezetőre, mennyire szükség van papra, aki nem feltétlenül csak tudása okán tud ezekben eligazodni, hanem azért, mert szívében ragaszkodik az Istenhez! Azért, mert tapasztalata van a remény mindennapi megéléséről, mert ebben tud példát adni, bátorítani. Kérjük bátran mennyei Atyánkat, kérjük bátran Krisztus Urunkat, válasszon ki fiatalokat, erősítse őket, bátorítsa őket, hogy a remény emberei tudjanak lenni számunkra is – zárta szentbeszédét Udvardy György veszprémi érsek.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír