„Az ecsetet máig nem engedtem el” – Ősz Ilona festőművész ajándéka a budatétényi plébániatemplomnak

De lássuk csak, mit tudunk a templomról, és ki volt Ősz Dénes festőművész, akit a nagy méretű olajfestmény ábrázol.

A Szent István király-templom lényegében Budafok és Budatétény határán épült fel mai formájában a 20. század elején. A település neve 1915 óta Budatétény. A hegy tetején magasodó neoromán stílusú templom messziről kiemelkedik a változatos, hegyes-dombos tájban. 1780-ban a helybeli szőlősgazdák Szent Mihály tiszteletére fatornyos kápolnát emeltek. Kistétény – ahogy akkoriban nevezték – 1873-ra önálló községgé fejlődött, ezért a nagytétényi plébánia 1874-től külön anyakönyvezte. A múlt század végén a hívek elhatározták, hogy új, nagyobb templomot építenek. 1905 nyarán templomépítő bizottság alakult. 1908-ban vásárolták meg az ehhez szükséges telket. Az építkezés 1909 nyarán kezdődött, Gerstner Kálmán tervei szerint. Ez a templom háromszáz hívő befogadására volt alkalmas, de gondoltak az esetleges bővítésére is, a tervek eleve így készültek. 1912. szeptember 22-én Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök felszentelte és rendeltetésének átadta a teljesen kész templomot, amely 1919-ben lett önálló lelkészség, 1946 óta plébánia. 1941-ben új résszel bővítették és teljesen felújították a templomot. A bővítés Krassóy Virgil tervei szerint történt, mivel az eredeti tervek elvesztek. 1941. szeptember 14-én Shvoy Lajos megyéspüspök szentelte fel az elkészült templomot. A II. világháborúban a magyar szenteket ábrázoló üvegablakok elpusztultak. 1985-ben a sekrestye és a szentély mögé tágas hittantermet építtetett az egyházközség.

Ősz Dénes (1915–1980) természetelvű festő volt; szépen megoldott, hangulatos tájképei és portréi maradtak ránk. Budapesten született, tanulmányait 1936 és 1941 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, ahol Réti István és Rudnay Gyula voltak a mesterei. A főiskolán ismerkedett meg későbbi feleségével, Spányi Ilonával, aki a híres nyíregyházi orvos, Spányi Géza leánya volt. 1943-ban családjával ösztöndíjasként Rómába utazott. Később, 1946-ban Nyíregyházán töltött egy évet, ahol szabadiskolát vezetett. Egy évvel később Budapestre költözött. Több egyéni kiállítása volt a pesti galériákban, majd 1961-ben elhagyta az országot és külföldre költözött. 1963-ban a németországi Bergisch Gladbachban telepedett le. Itt mecénásokat, barátokat és nem utolsó sorban vásárlókat talált magának. Akvarell-, pasztell- és olajképeket festett nagy szeretettel egészen 1980. május 23-ig, halála napjáig.

Ha belépünk a budatétényi templomba, azonnal szembeötlik a szemközti falon a szentélybe ágyazva az a hatalmas freskó – mint megtudhattuk: részben szekkó –, amit fiatal korában Ősz Dénes festett. Első pillantásra Aba-Nováknak tűnhet, mintha az ő modorában készült volna, aztán hamar rájövünk, hogy nem az. Persze hatással lehetett rá az akkor sokat foglalkoztatott, közismert mester.

A rengeteg figura, sokszor egymás takarásában, rendkívüli mozgalmasságot kölcsönöz a képnek. Megjelenik rajta mindenféle korszak a középkortól a 20. századig. Alakok sokasága teszi a dolgát a képen: énekel, lovagol, templomot épít, felvonul, vagy éppen masírozik. Az élő, de már keresztre feszített Krisztus nyugodt arccal néz le ránk, és mintegy védelmezőn, mintha nem is kényszerből tenné, a két kinyújtott karjával óvni szeretné híveit, ahogy azt Udvarnoky László pálos szerzetes, a templom plébánosa is látja: „Itt van egy puszta falfelület, és valaki festékkel meg ecsettel rávisz a falra mondanivalót. Amin érdemes spekulálgatni.

Nincsen benne érzelem, mert a háborúban nincsenek érzelmek. Ott csak egy van: védeni kell az enyéimet, és ehhez össze kell tartanunk, összefogni mindannyiunknak, s ez a képben benne van”

– mondta el a gondolatait a maga keresetlen módján.

„1944-ben sorkatonai szolgálatát Ősz Dénes a kerületünkben töltötte – hallhattuk Tóth Avanti Pétertől – híradós katonaként, a budatétényi technikusok laktanyájában, ami a mostani tűzoltó toronynál volt. Ezalatt festette az akkor helyőrségi templomként funkcionáló plébániatemplomunkban látható monumentális falfestményét. A kép ikonográfiája a szokásostól eltérő, mert az élő Krisztus jelenik meg a keresztfán, a másik érdekesség, hogy a kép két részből áll: a felső rész hagyományos freskótechnikával készült, míg az alsó rész száraz vakolatra festett szekkó. Feltételezhető, hogy a front gyorsan közeledett, így a festő kénytelen volt gyorsabban dolgozni. A helyőrség parancsnoka Csikós Jenő ezredes volt, aki engedélyezte katonájának a kép elkészítését.”

Ősz Ilona, a festő lánya az Iparművészeti Főiskolán végzett 1968-ban. Mestere Eigel István volt. A művésznő 1976-ban Dániába költözött és ott lett ismert képzőművész. A festészet és a grafika mellett díszlet- és jelmeztervezéssel, könyvillusztrációk készítésével foglalkozik. Budapesten 1982-ben részt vett a külföldön élő magyar származású művészek Műcsarnokban rendezett tárlatán. Európában több nagyvárosban volt kiállítása, 2015-ben költözött végleg haza.

„Ősz Ilona életműve soha nem lankadó szenvedélyt, kielégíthetetlen kíváncsiságot, gátlástalan humort képvisel, s mindehhez párosul embertársai iránti mély empátiája. Mindez együtt fölényes mesterségbeli tudásával teszi őt egy teljességgel hasonlíthatatlan, a szó legnemesebb értelmében unikális, parázsló művésszé” – írta róla Tom Jörgensen művészettörténész, a Jyllands Posten művészeti kritikusa, a Kunstavisen dán művészeti folyóirat főszerkesztője.

„Én színésznő akarok lenni” – Ősz Ilonának ez a mondat jut elsőként eszébe az apjához fűződő viszonyáról. „Mikor ezt a feladatot megkaptam, hogy apámról fessek egy képet a plébánia számára, rengeteg érzés támadt fel bennem. Hálát is éreztem, hogy egy nagyon régi adósságomat törleszthetem. Tudniillik soha nem festettem le apámat, csak egyszer hároméves koromban. Neki rendíthetetlen hite volt abban, a születésem pillanatától kezdve, hogy én festő leszek. Be kell vallanom, hogy nekünk apámmal nagyon ellentmondásos viszonyunk volt. Állandóan figyeltünk egymásra, de voltak összeütközéseink. Két egymáshoz hasonló ember, akik lobbanékonyak, találkoznak, együtt vannak, és mindig egy dolgon vitatkoznak: azon, hogy apám szerint én nemcsak festő leszek, hanem vagyok. Én minden erőmmel ellenálltam ennek. Én soha – mondtam –, színésznő akarok lenni. Apám persze ezt mindig keményen megpróbálta leverni. Apám elhagyta Magyarországot, amikor én tizenkilenc éves voltam. Soha többet nem jött sajnos vissza, még látogatóba sem. (A napi száz cigaretta mellett a honvágy volt még az, ami elvitte korán, hatvanhárom évesen.) Akkor én kikerültem külföldre, negyven évig éltem Dániában. Persze azért találkoztunk egymással. Akkoriban már csináltam könyvillusztrációkat meg egyebeket, de ecsetet nem vettem a kezembe.

Egy tavaszi napon átmentem apámhoz Németországba, és amikor elbúcsúztam tőle, azt mondta könyökölve, mint mindig, jobb kezében cigarettával: Ha belepusztulsz, akkor is festő leszel. Ezek után én elutaztam, két napra rá csengett a telefon Koppenhágába, férjem vette fel, és mondta, hogy apám meghalt.

A temetés után megjött apám festőállványa festékekkel és egy csomó üres vászonnal. Felvittem a dolgozószobámba, nézegettem, egyre közelebb mentem, és a végén megfogtam az ecsetet, és máig nem engedtem el.”

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír