„Erősödnünk kell elengedni tudásban” – Beszélgetés Elekes Szende pszichológussal

Nézőpont – 2020. június 28., vasárnap | 19:54

Elekes Szende pszichológust, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola oktatóját a járványidőszak lelki hatásairól: kínjairól és ajándékairól kérdeztük.

– Ön hogyan élte meg a járványidőszakot?

– A „szükségállapot” kihirdetése bennem és a szűkebb-tágabb családunkban is szorongást és félelmet keltett. Nagy szerencsénk volt, hogy közvetlenül utána még el tudtunk menni egy csendes lelkigyakorlatra a férjemmel, és emiatt letettük a telefonunkat, megszabadultunk a híráradattól, ami korábban valósággal beszippantotta a tudatunkat. Így sikerült két lépés távolságot vennünk az eseményektől, és közben elhatároznunk, hogy ezt a továbbiakban is meg fogjuk tartani. A lelkigyakorlaton megtanultunk bizalommal, egy picit Isten szemével tekinteni a járványra és az előttünk álló, bizonytalan időszakra, amiről akkor még azt sem tudhattuk, meddig tart majd.

Tanárként és pszichológusként nagy kihívást jelentett számomra az online működésre váltás, amire csak pár napunk volt, mégis sikerült. Az átállás zökkenőmentessége még sikerélményt is adott; láttam, hogy működnek a folyamatok.

Nehéz volt elfogadnom, hogy az idei évre betervezett programok jó része néhány nap alatt semmivé vált. Az ingerszegénység és a strukturálatlan idő megélésében egy jezsuita barátunk kísért bennünket. Több idő jutott ugyanis az elcsendesedésre és az önmagunkkal való találkozásra is, ami elsőre ijesztőnek tűnt. De egy ilyen lehetőség, ha nem ijedünk meg tőle, és nem akarunk kimenekülni belőle, gyümölcsöket, fontos felismeréseket érlelhet meg bennünk.

– Hogyan hatott a munkához való viszonyra és az otthonlétre ez az időszak? Az, hogy az otthonunk lett a munkahelyünk, az iskolánk, a kollégáinktól és a napi munkarutinunktól viszont elszakadtunk?

– Az otthonunk korábban védett tér volt, az óvoda, az iskola és a munkahely pedig elkülönült intézmények.

Ebben az időszakban viszont lelki értelemben minden összemosódott, minden funkció az otthonra terhelődött, és ahhoz, hogy megőrizzék a lelki jóllétüket, a családoknak nagy tudatosságra és kreativitásra volt szükségük.

Belső határokat kellett ugyanis húzniuk, saját teret kellett biztosítaniuk az egyes családtagok számára; még ott is, ahol fizikai értelemben csak alig-alig lehet elkülönülni.

– Úgy voltunk együtt, ahogyan addig nem. Mint Karinthy novellájában apa és fia, amikor napközben váratlanul összefutnak, és emiatt nem tudnak mit kezdeni egymással. Nincs fogódzójuk ahhoz, hogy mit mondjanak, hogyan viszonyuljanak a helyzethez, míg reggel és este, a megszokott találkozások alkalmával soha nem volt ilyen gondjuk.

– Az összezártság felrúgta a rituáléinkat, érvénytelenítette a forgatókönyveinket, a jól körülírt szerepkészletünket; a világos tudásunkat arról, hogyan kellene viselkednünk. Ezért új forgatókönyveket kellett írnunk. Ez az alkalmazkodásra való képességünkre mutat rá,  amellyel kapcsolatban számomra a kinyílt olló képe a legszemléletesebb. Úgy vélem, a jól működő családok a nehézségek ellenére képesek voltak rugalmasan reagálni, kreatívan elmozdulni a korábbi működésmódjuktól, és felfedezni az újfajta együttlét örömét. Játszottak, elővették a régi, de idő hiányában elhanyagolt hobbikat. A merevebb, házassági vagy nevelési problémákkal küzdő családok problémáit viszont felerősíthette ez a helyzet. Akárcsak a szorongásos, hangulati zavarokkal küzdőkét vagy a magányosokét.

– Szülők és tini gyermekeik kapcsolatára hogyan hatott az összezártság? Olvastam lelkendező szülők reakcióit, akik boldogok voltak, hogy most végre sokat lehet együtt a család, míg korábban szinte soha nem adódtak ilyen alkalmak. De mit szólhattak ehhez a „bezárt” fiatalok?

– Én inkább kisgyermekes családokkal és gyermektelen párokkal voltam kapcsolatban, és az ő körükben örömöt tapasztaltam. Például az olyan, kicsiny gyermekeikkel otthon levő anyukák részéről, akik home office-ban dolgozó férjük személyében komoly segítséget kaptak a nevelési feladatok és az otthoni teendők terén. A legnagyobb kihívást a kisiskolás gyerekeket nevelő szülők élték meg, akiknek hosszú heteken át meg kellett osztaniuk magukat a munkájuk és a gyermekeik tanulásának támogatása között.

Ami a tiniket illeti, ismét a belső határok kialakításának fontosságát hangsúlyoznám, amely az első időszak feladata volt – amikor otthon kellett maradni, és meg kellett teremteni a legjobb körülményeket a munkahelyi és az iskolai teendők elvégzéséhez és az új helyzetben való együtt létezéshez. Jó esetben megvalósult valamiféle elkülönülés biztosítása, a családban nem történt teljes „összemosódás”, a serdülő gyerekekre pedig nem „szálltak rá” azzal a jelszóval, hogy most végre itt van nekünk, ha tetszik neki, ha nem.

A fiatalok számára nem idegen az online kapcsolattartás, így a személyes találkozások hiányát ezzel hatékonyan ellensúlyozhatták. Valószínűleg a kényszerizoláció miatt az ő szemükben is felértékelődtek a személyes kontaktusok, de ezt érdemes lenne kutatni.

– Ahhoz képest, hogy mekkora változáshoz kellett igazodnunk, sokkal lazábban vettük az akadályt, mint gondolni lehetett volna. Túléltünk, alkalmazkodtunk, kreatívak voltunk, sőt sokan még élvezni is tudták az új helyzetet. Mitől működik (vagy nem) ez a megküzdési képesség bennünk? Hogyan lehet alkalmazkodni olyasmihez, amit nem látunk át, és kiszámíthatatlan kimenetelű?

– Amikor az egészségügyi válsághelyzetet bejelentették, még nem láttuk pontosan, mivel állunk szemben, így azt sem tudhattuk, hogyan lehet hozzá alkalmazkodni, akár egyénileg, akár össztársadalmilag. Akkoriban én is sokat töprengtem azon a kérdésen, hogy pusztán stresszhelyzetként vagy krízisként tekintsek-e a történtekre.

Úgy vélem, pszichológiai értelemben nem krízist éltünk meg. Az emberek többsége szépen alkalmazkodott hozzá, jól teljesített a lelki immunrendszerünk. Ami Magyarországon történt, nem hasonlítható az emberiség történetének legnagyobb kihívásaihoz.

De az, hogy a járványhelyzet nem krízis volt, nem jelenti azt, hogy sokak életében nem okozott krízist! Például azok számára, akik elvesztették a munkájukat, vagy akik bántalmazó kapcsolatban élnek, és a járvány összezárta őket a bántalmazójukkal.

A bejelentés sokféle szorongást mobilizált bennünk. Senki sem tudta, mit hoz a holnap, rémhírek kaptak lábra. Emlékszik, hogy még Budapest lezárásának tervéről is lehetett hallani? Reálisnak tűnt a félelem, hogy a boltokat bezárják, az élelmiszer-ellátás megszűnik. De szerencsére a pánikhangulat gyorsan elmúlt, és az életünk ráállt a home office és a home schooling új sínjére. Idővel az érzelmi reakcióink kiegyensúlyozódása, az új szereprepertoárunk és forgatókönyveink kialakítása is megtörtént, de úgy vélem, az érzelmek hullámzása, az érzelmi ambivalencia végigkísérte ezt az időszakot. Nem tudtuk, hogyan kellene éreznünk magunkat, mennyire engedhetjük meg, hogy jól érezzük magunkat. Pedig egyszer csak megtapasztaltuk, hogy nem is olyan rossz egy időre megállni, nem pörögni, mint addig, magunkra, a mellettünk élőkre és Istenre fókuszálni.

De tudom, hogy ez nem a teljes kép. Sokan voltak, akik rosszul élték meg ezt az időszakot, mert a szorongásos zavaraik vagy a depressziójuk felerősödött, vagy mert még magányosabbnak érezték magukat, mint addig. Azok is szenvedhettek, akik számára különösen fontos a dolgok tervezhetősége, és most úgy érezték, elvesztették az életük feletti kontrollt. És hadd hangsúlyozzam újra: karakteresen más volt azok helyzete, akiket egzisztenciálisan földhöz vágott a járvány, mint akiknek megmaradt a munkájuk.

– Abban, amit átéltünk, mekkora lehetett a szubjektív és az objektív elemek aránya? Voltak, vannak „járványtagadók”, akik szerint az összes korlátozó intézkedés felesleges, sőt káros volt, míg a másik szélsőség legszívesebben mindenkit karanténba zárt volna.

– A veszély mértékének megbecsülését jobbnak tartom a szakértőkre hagyni ahelyett, hogy mindenki virológusnak képzeli magát. Az más kérdés, hogy a szakértők sem értettek egyet mindig mindenben. Pszichológiai szempontból pedig egészen széles volt a reakciók skálája. A járványtagadók valamiért ellenálltak annak, hogy a lelkükbe engedjék a veszély tudatát és az ezzel járó szorongást. Úgy sejtem, ez egy általános működésmódot, énvédő mechanizmust jelezhet. A másik véglethez tartozókat valósággal elárasztotta a szorongás, és egyre jobban belelovalták magukat; e mögött az érzelemszabályozás, a belső határok állításának nehézségeit vélem felfedezni. Más eset, amikor valakinek valóban aggódnia kellett az idős szüleiért vagy nagyszüleiért.

– Hogyan segít a helyzet elviselésében, ha valaki belelovalja magát a szorongásba?

– Egy ismerősöm mindennap megnézte az operatív törzs sajtótájékoztatóját, és nagy szorongásokat élt meg. Én is azt kérdeztem, hogy miben segít ez neki, nem volna-e elég az összefoglaló elolvasása. Azt válaszolta: attól fél, hogy lemarad egy fontos információról, intézkedésről, amire óhatatlanul szüksége lenne a járvány elleni védekezésben. Úgy érezte, hogy ez esetben még jobban kicsúszna a lába alól a talaj, ezért ébernek kell maradnia. Végül azonban felismerte, hogy ha napi 15 percre limitálja a hírek olvasását, csökkennek a szorongásai.

– Hogyan tovább? Mik a tanulságok? Okosabbak és erősebbek vagyunk, mint három hónappal ezelőtt? Mit tudtunk meg magunkról a járványhelyzet révén? Levonhatók általános következtetések, vagy mindenki csak a saját életére vonatkozólag juthat felismerésekre?

– Sokan megkérdezték maguktól az utóbbi hónapokban: mi a normális viselkedés egy ilyen helyzetben? Normálisak vagyunk-e például, ha nem félünk? Lehet, hogy valójában nagyon is félnünk kellene? Az extremitásoktól elszakadva, a józan ész fényében az arany középutat kellene megtalálni, ami egyfajta egészséges, nem beszippantó félelem. Józan óvatosság a katasztrofizáló rettegéssel szemben.

Magvas tanulságokkal nem szolgálhatok, csak gondolatfoszlányokkal. Az első ilyen az a kérdés, hogy a távolságtartás, amire a járvány rákényszerített bennünket, mennyire fog beépülni a mindennapjainkba, formálni a kulturális szokásainkat. Például óvatosabbak leszünk-e a puszival, az öleléssel egymás üdvözlésekor. A maszkos emberek látványát gyorsan megszoktuk, a home office pedig szerintem könnyen természetessé válhat, ha a munkaadók megtapasztalják, hogy így is mindenki elvégzi a munkáját, sőt még motiváltabb is. Úgy vélem, az online oktatás is nagyobb szerepet kap majd a felsőoktatásban.

Egyéni szinten annak tapasztalatával gazdagodtunk, hogy bizony nem tartunk, tarthatunk kézben mindent, és hogy erősödnünk kell elengedni tudásban, mert csak ezáltal őrizhetjük meg a lelki egészségünket. Alázatra nevelt ez a helyzet; a felismerés, hogy nem mi vagyunk az életünk urai.

A vallási hit segíthet, hogy ezt elfogadjuk, mert ha Isten van az események mögött, nem a semmibe engedjük el a terveinket. De (ami az elengedést illeti) a nem hívők számára is fontos tanulságról van szó, mert a rugalmasság, a kontroll elengedésének képessége fontos tulajdonságok, amelyek nélkül nem lehetséges az alkalmazkodás.

Mekkora élmény volt a járványhelyzet enyhülése után újra találkoznunk a rokonainkkal, a barátainkkal! Ízük volt azoknak a találkozásoknak! Nagyon bízom abban, hogy az elszakítottságunk emléke nem felejtődik el; hogy továbbra is tudni fogjuk: ez nem magától értetődő, hanem óriási ajándék. És abban is bízom, hogy az önmagunkkal való találkozás, amire a nyakunkba szakadt többletidőnek köszönhetően nyílt lehetőségünk, maradandóvá teszi az ebből fakadó gazdagodást, az önismeret és a kapcsolataink terén egyaránt.

– Mivel lehet vigasztalni azokat, akik körül minden összeomlott a járvány miatt? Hogyan jöhetnek rendbe?

– Magabiztos tanácsokat ez ügyben sem adhatok, és az olcsó vigasz szavait is szeretném elkerülni.

Egy krízisnek kétféle kimenetele lehet. Akár gazdagodva is ki lehet jönni belőle:

találhat valaki a korábbinál jobb munkát, megújulhat a házassága, kellő kreativitással előnyére fordíthatja a nehézségeit. Mint az a fotós, aki a Forbes címlapjára került, miután elvesztette az állását, ételfutár lett, és a futártársait kezdte fotózni. A krízisben mindig ott van tehát a növekedés esélye, de sajnos a negatív kimenetelé, a problémák rögzüléséé vagy a helyzet rosszabbodásáé is. A családon belüli erőszak előfordulása például megduplázódott a járványidőszak alatt.

– Az idős rokonainktól való elzártságunk hogyan hatott a családi kapcsolatainkra?

– A családok különböznek a kohézió, a családtagok közötti érzelmi kötődés szempontjából. Azokban a családokban, ahol inkább a „szétkapcsoltság”, az elkülönülés jellemző a tagokra, talán kevésbé okozott zavart az egymástól való elzártság, mint ott, ahol nagyobb az igény a közelségre. Nálunk például érdekes módon pozitív fejleménye volt a helyzetnek. Míg a nagycsalád havonta-kéthavonta szokott összejönni, a járványidőszakban hetente „találkoztunk” online, videóbeszélgetés formájában, vagyis még többet is tudtunk egymásról, mint máskor.

– Az egyházi közösségeinkhez és a liturgiához, szakrális együttléteinkhez való viszonyunk is változott az elmúlt hónapokban. Hogyan gondoljunk az online vallásgyakorlatunkra? Mint valami pótlékra? Vagy megmaradhat továbbra is? Lehet, hogy van önértéke is, és nem csak valami helyett csináltuk?

– A templomok bezárása, a liturgiákon való személyes részvétel elmaradása és a szentségektől való megfosztottság nagy veszteség volt számunkra. Leegyszerűsítő lenne egyszerűen pótléknak tekinteni az online miséket.

Ugyanakkor szerintem a vallási közösség egységének tágabb dimenzióját nyitották meg azáltal, hogy az otthonunkból, a családunk köréből bekapcsolódhattunk az egyházi vérkeringésbe.

És mekkora ajándék volt ez azoknak, akik korábban bármilyen okból nem juthattak el a templomba, most viszont együtt ünnepelhettek a családjukkal!

A miséken túl az egyházi szolgálat egyéb formáiról, például online lelkigyakorlatokról, lelki kísérésről is fontos említést tenni, amelyeket sok pap és szerzetes kivételes odaadással végzett, válaszolva a hívek lelki szükségére. Jezsuita barátainkkal beszélgetve arra jutottunk, hogy ezeknek továbbra is lehet létjogosultságuk, hiszen sokan csak ebben a formában juthatnak el lelkigyakorlatra. Ez is a járvány pozitív „melléktermékének” tekinthető.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott formában az Új Ember 2020. június 28-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria